the winner is... :D

2010.08.23. 11:43 litababa

 mi nyertünk!

szuper hétvégénk volt. A szálloda és a kocsi is 4 csillagos volt ténylegesen. voltam már pár ilyen kaliberű szállodában, de ez tényleg 4 csillagos. Mind a hotel, mind a személyzet. 

 Pénteken én dolgoztam, mivel nem tudtam, hogy mi nyerjük a nyaralást, tehát az első nap az kicsit elúszott, de nem baj, így is nagyon jó volt. Felhívtam a szállodát, hogy este 10 után érünk le, nem volt semmi probléma, a vacsora 10-ig volt és egyből felajánlották, hogy vagy beválthatjuk másnap ebédre vagy felhozzák a szobába, mi az utóbbit választottuk. Leértünk, recepció mondtam a nevemet egyből mondták, hogy kisasszony a vacsorát felvitettük a szobába :) Tök menő. Kb. annyi étel volt fent, hogy 4 ember jóllakott volna. Ami nekem tetszett nagyon amikor kicsit körbe néztünk a szobába, hogy majdnem minden bútor illetve a fürdő is mind-mind magyar gyártmany volt. Szerintem ez fontos, mert a minősége az első osztályú volt. Rendkívül tiszta volt minden. Nem csak ott ahol látszik! A wellness részleg elég nagy, mindenféle szauna, gőz, jakuzzi van. majdnem teltház volt és így is mindenhol volt hely, nem tűnt túlzsúfoltnak. A szállodának van saját barlangja! Az egész egy barlangra épült gyakorlatilag. Rengeteg osztrák volt. 

 Útközben jöttünk rá, hogy épp akkor volt Kapolcson a művészetek völgye, tehát a szombati program már meg is volt. Reggel felkeltünk, reggeli, aztán irány Kapolcs, ott elvoltunk fél napot, rengetegen voltak. Aztán visszafele megálltunk Csorbáncnál és felmásztunk a hegyen a várromhoz, gyönyörű volt a kilátás, persze én szandálban voltam, úgyh  jó volt hegyet mászni benne, de megérte. Utána megnéztük Tapolca belvárosát, nem túl nagy, de nagyon szépen meg van csinálva, fel vannak újítva a régi épületek, van egy vizimalom, ahol van egy kis tó, a városligetihez tudnám hasonlítani, nagyon hangulatos.

 Másnap reggeli után még lementünk wellnessezni, délig kellett elhagyni a szobát ez is pozitív volt, mivel sok helyen 10-ig el kell hagyni a szobát, tehát az  a nap nincs is. Délben kijelentkeztünk, elmentünk a tapolcai barlangba, csónakkal lehet végig evezni, nem túl hosszú kb. 15 perc, de nagyon szép. Aztán átmentünk Sümegre, megmásztuk a hegyet, fel a várig. nagyon szépen felújították és folyamatasona vannak programok, mindenféle bemutatók. Gyerekek adják elő a lovagi játékokat és mivel sok a német egyből fordítják is németül a szövegeket. Remek idő volt, hétágra sütött a nap. Utána lementünk Sümegen egy csárdába, ott megebédeltünk. Telepocakkal, pedig irány a Szigligeti-öböl. Fürödtünk egyett a Balatonban. Napozás és este elindultunk fel Pest fele, de a 97-es km-nél megállt a sor, az egész autópálya állt, ez volt este fél 10. Úgy döntöttünk, akkor az első lehetőségnél lejövünk a pályáról. Bementünk Siófokra ott pont a parton volt filmvetítés, szépen beültünk megnéztük, éjfél körül elindultunk újra, addigra már nem volt tömeg, 1 óra alatt visszaértünk. 

 A kocsival rendkívül meg voltunk elégedve, 7.5 litert fogyasztott átlagban, ez azért nem rossz egy ekkora autónál, rengeteget mentünk és így is negyedig volt a tank, amikor visszavittük. Az autópályán 180-at úgy, ment hogy kb. 100-nak lehetett érezni, és közben nagyon halk volt, simán lehetett benne egyszerre zenét hallgatni és beszélgetni is normál hangerővel. a panoráma tető nekem tetszett. Nagyon kényelmes, klímát nem is használtunk, pedig meleg volt, de valahogy a kocsiban nem. Egy szó, mint száz. Szuper volt ez a kinetikus hétvége, amikor visszavittük a kocsit, mondtuk is a hölgynek, aki átvette, szóljanak nyugodtan, máskor is szívesen vállaljuk! :) köszönjük!.

1 komment

Biciklitúra Forddal

2010.07.23. 20:35 RonRobinson

 Tudomásom szerint a Ford nem gyárt biciklit. Ha mégis, akkor mea maxima culpa, és az én anyámat. Ha az alapfeltevés igaz, akkor azonban hálás vagyok azért, hogy Transitot alkotott. Történt, hogy négy napos ausztriai túrára hívtak újságíróként. Bekényelmesedtem az első ülésre, kezemben a térkép.

Budapestről úgy nyolc óra alatt értünk a célhoz, ahol vendéglátóink már nagyon vártak. Kietlen hegyeken át, csikorgó gumikkal, elfogyott a fék, mire odaértünk. De odaértünk. Hiába mondta utána a magyar származású kísérőnk, hogy ők ugyanezt az utat 4 óra alatt szokták megtenni. (Kettőt lapoztam a térképen, bazzeg, de sosem vallanám be)

Odaértünk, és mindjárt mondták a vidám vendéglátók, hogy akkor most nézzünk meg egy állatparkot. Kifejeztük aggodalmunkat, hogy ez kockázattal járna, ugyanis nem mostanában kajáltunk, tehát bármelyik védett faj elfogyasztása jól esne. Mondjuk a mókust megennénk ugrás közben, és a hiúz sem sokáig lenne nálunk csúcsragadozó.

Szerencsére méltányolták kérésünket, és végre ebédelhettünk. Másnap biciklitúra következett. A biciklizést nem lehet elfelejteni. És persze, én imádok kivétel lenni. Istenien bringáztam, kb 12 éves koromban. Kaptam egy bringát, és tekertem is rendszeresen. Mondjuk, volt egy pár baleset, egy kanyart úgy vettem be, hogy lefejeltem egy Dacia tükrét. Letört, de azért visszahelyeztem a kocsira. Még csak nem is kértem kártérítést a fejsérülésem miatt.

Szóval megint felültem a bringára... Tekertem két kört, ezalatt nem is estem el, de úgy gondoltam, hogy az a 20 kilométer, amit ezen meg kellene tenni, nem nekem való. Szerencsére a túravezető szeretett volna bringázni, így átadta a kocsi kulcsát. Beültem a Transitba, nagyobb, és nehezebb volt, mint amit valaha vezettem. A mellettem ülő osztrák úriember meg is kérdezte: Tudod vezetni?

Több sem kellett. Mentünk a csapat után, és aki kidőlt, nem bírta tovább, az betette hátra a biciklit, és utazott velünk. A célnál már négy versenyzőt vittem, igazi őrangyalnak éreztem magam. Jó volt vezetni, fordítva persze dicsőségesebb lett volna, hogy én kerekezek, és nyerek, de Forddal sem volt rossz.

 

 

1 komment

Az olasz kaland, avagy hogyan vezettem Mustangot egy kis baki miatt

2010.07.23. 12:00 Koczy

Igazából fogalmunk sem volt miért épp Milánót választottunk úti célnak, mikor kitaláltuk, hogy a nyár elején megkeresett pénzünket bizony valami távoli városban kellene elszórnunk. 
Milánó szép… A divat fővárosa, a Dóm, a stadion, a parkok… Lenne mit mesélni róla, de a történet most nem erről fog szólni.

A történet középpontjában a világ szerintem egyik leghasznosabb találmánya, a Global Positioning System, ismertebb nevén GPS áll, ami egy véletlen baleset folytán hozzásegített engem ahhoz, ahogy vezessek egy ’67-es Mustangot. 

Na most, mint tudjuk a GPS- ha nincs gyárilag az autóban- két részből áll: magából a szerkentyűből, és a kis műanyag tartóból, amivel fel lehet „tapizni” az ablakra. A probléma nálunk a „tapizós” résszel adódott. 

Szólj hozzá!

Forddal nyaralok: Calais-től Versailles-ig

2010.07.23. 10:49 Brendel Mátyás

De 2010.06.07.calais-versailles

Calais-be még éjjel átkompoztam (komponálltam:), természetesen, aztán a város szélén aludtam. Van ott egy egészen nagy térség, ahol nincs nagy forgalom, sok parkoló van, park, és lámpa. Világosság. Azt szeretem.

De 2010.06.07.calais-versailles

A hazaútra nagyrészt a Második Világháború lett beprogramozva. Ez a vidék volt a Náci Atlanti Fal, és bár láttam már egy bunkert, itt annyi van, hogy érdemes megnézni. Én úgy jártam el, hogy a google mapson végignéztem a fényképeket, és ha tetszett valami, kinyomtattam a címét. Valamikor, amikor várakoztam, beprogramoztam a GPS-be az egész hazautat.

 

Az időjárás nem volt nagyon jó. Utazáshoz egyébként tökéletes, csak gondoltam, fürdök egyet. Ahhoz elég rossz volt.

Elindultam tehát a tengerpart menti úton. A vidék kicsit dombos, sok legelő, némi bokros részek, sok sziklával természetesen. Először egy tengeri foknál álltam meg, ami csak úgy útba esett, szép volt, semmi más.

De 2010.06.07.calais-versailles

Aztán ugyanilyen véletlenül találkoztam egy repülős szobrával, akit Hubert Lathamnak hívtak, és Bleriot korában élt, próbálta átrepülni a csatornát, de neki nem sikerült. Bleriot-nak meg igen. Elképzelésem szerint ebben van tehetségnek is szerepe, de talán pénznek, és szerencsének még inkább. Ennek az ember is a túlparthoz közel robbant le a gépe, azt olvastam.

De 2010.06.07.calais-versailles

Aztán jött pár bunker. A bunkerekkel az volt a baj, hogy mivel koordintáta szerint mentem, a GPS mindenféle furcsa utakon próbált közel vinni. De amikor megálltam, egyáltalán nem volt kézenfekvő, hogy akkor most hol van, és hogy közelítem meg.

De 2010.06.07.calais-versailles

Például az egyik helyen a parton óriási, áthatolhatatlan bokrok voltak, abban ugyan voltak kis utak vágva, amelyek gyönyörű. homokosak voltak, de inkább valamiféle természetvédelmi körzetet jártak körül, vagy kutyasétáltatásra voltak, mert bunkerhez nem vezettek. A tengerpart felől tudtam csak megnézni a bunkert.

De 2010.06.07.calais-versailles

Utána történt az, hogy megint nem indult az autó. nagyon megijjedtem megint, mert még messze voltam otthonról. De amikor megjavítottam, akkor kiderült, hogy csak nem volt rendesen rácsavarva az aksi sarka. Ezután tudtam, hogy nem lesz baj, illetve csak érintkezési hiba volt.

De 2010.06.07.calais-versailles

A következő bunker a Todt volt, ami már egy igazi múzeum. Messze a legnagyobb is egyébként. Ezt a Bunkert Fritz Todtról nevezték el, aki náci volt, és a német kormányban az autópálya-építésért volt például felelős. Utána a Siegfried vonalért, majd az Atlanti Fal megépítéséért is. Aztán meghalt, de ezt a bunkert róla nevezték el.

De 2010.06.07.calais-versailles

A bunkerben egy óriási ágyú volt eredetileg, amivel át tudtak lőni Doverbe. Ami a múzeumban található, az egy másik, igen nagy ágyú, de az vasúti síneken mozgott.

De 2010.06.07.calais-versailles

A kiállítás bemutatta a bunkeréletet, a haditechnikát, konkrétan ennek a bunkernek a szerepét. Érdekes is volt, de hát elég dohos és lehangoló. Engem fiatalabb koromban nagyon érdekelt a Második Világháború, de más papíron nézni a csapatmozgásokat, és más a való élet.

De 2010.06.07.calais-versailles

Egyébként miközben persze kétség kívül a német történelem egy szégyenletes időszakának tartom ezt, az azért érdekes, hogy hogyan sikerült egy birodalomnak összefogni pénz, erőt, embereket, szervezést ahhoz, hogy olyan dolgokat építsenek ki, ami máig is impozánsan mutat ezen a vidéken. A dolog szomorú oldalát még tovább sötétíti, hogy ezeket valószínűleg kényszermunkában építették.

De 2010.06.07.calais-versailles

A kiállításban egyébként szerepelt egy opel és egy Harley Davidson. Mindkettő harci motorkerékpár volt.

De 2010.06.07.calais-versailles

Ezután hamarosan beértem Boulogne-sur-Mer-be, ami fantasztikus látvány volt. Egy domboldalon mentem lefele, és előttem volt a plage, egy óriási, homokos part. Boulogne-ba egy kicsit forgolódtam a kocsival, de nem tudtam elképzelni, és nem is találtam semmi olyat, amiért megérte volna kitenni belőle a lábam (elég fáradt voltam már). Volt persze belváros, vár, és kocsiból mindezt be is jártam, de ennyi elég is volt.

De 2010.06.07.calais-versailles

A következő programozott célpont a Le Portelnél volt, itt. Érdekes jelenség van itt a tengerparton, amit Panoramio fénykép alapján fedeztem fel, a Fort de l'Heurt. Ezt Napóleon építette a brittek ellen. Lám-lám, nem csak a nácik csináltak ilyeneket. Egyébként Napóleon és Hitler között van néhány párhuzam: mindkettő elfoglalta Európa nagy részét, mindkettő partra akart szállni Angliában, egyik sem szállt. Mindkettő Oroszország megtámadásába bukott bele. Napóleon erődjét aztán a második világháborúban persze felhasználták bunkerként.

De 2010.06.07.calais-versailles

Itt sokáig időztem. Kíváncsi voltam, hogy vajon apály jön-e, és ha igen, vajon ki lehet-e menni a szigetre. Ezért úgy határoztam, megint alszok egyet. Amikor felébredtem, láttam, hogy a vízszint húzódott visszafele, de még nem eléggé. Lementem, a vízhez, és eldöntöttem, hogy amíg még várni kell, fürdök egyet.

De 2010.06.07.calais-versailles

Igazán nem volt jó idő, szóval a fürdés az igazából mosakodás volt a tengerben, de valójában ez is volt a lényege, hiszen utoljára szombat este fürödtem. Két nappal előtte, de nem teljes két nappal. Azért én szeretek naponta fürödni, ha lehet, többször is.

De 2010.06.07.calais-versailles

Közben a víz visszaszorult, de még mindig nem eléggé. Rövidnadrágban, mezítláb voltam, de még nagyon csapkodtak a hullámok. Különösen a szigethez vezető földnyelven, ahol a nyílt tenger és az öböl felől is jöttek hullámok, és összecsaptak. Pont, ahol a legkisebb volt a víz, ott volt a legnagyobb hullám. Ezen a nyomvonalon egyébként sín vezetett be a szigetre, nyilván az ellátáshoz. A sínt zöld alga borította, és sok helyen elferdült, megszakadt, besüllyedt.

De 2010.06.07.calais-versailles

Elég sokat várakoztam, és emiatt később megfáztam, de ez napokkal később jelentkezett. Amikor lehetett, bementem, még igen magas vízben, és kicsit a nadrágomat azért elérték a hullámok. A szigeten sok szikla volt, kagylóhéjak, és nagyon sok guanó.

De 2010.06.07.calais-versailles

Elmásztam a sziget legvégére, hogy onnan is fényképezzek, majd vissza. Jöttek franciák, nyilván kagylót szedni. Mondott is nekem valamit, én meg mondtam, hogy nem értem. Közben alacsonyabb lett a vízszint, meg akartam várni, hogy száraz lábbal vissza tudjak menni, de a hullámok miatt ez szinte lehetetlen volt. Inkább mezítláb, kvázi-szárazlábbal mentem vissza.

De 2010.06.07.calais-versailles

Ezek után jött Crecy, ami nem második világháborús, hanem ismét egy Százéves Háborús csata. Ebből következően a csatatéren nem volt semmi, csak emlékhely, kilátótorony, és meg lehetett nézni a mezőt, ahol a csata folyt. Crecy maga eléggé lehangoló volt. A múzeum aznap pont nem volt nyitva. Ugyebár a hétfő ilyen szempontból nem volt jó választás, de ez csak itt játszott szerepet. A templomtorony volt egy bizonyos nézetből érdekes, és az egyik sarkon egy ház. Hát ennyi. Érdemes volt idejönni. Na jó, érdemes volt, hiszen amúgy is erre jártam.

De 2010.06.07.calais-versailles

Ezek után már kezdett késő lenni, de igazából még hat óra sem volt. Próbálkoztam azzal, hogy mit nézzek meg, de a Chateau de Bagatell a GPS szerint egy olayn helyen van, ahol nincs. Aztán feladtam. Megint álmos lettem, és egy erdőben aludtam egy asztalon. Hát, ha az ember álmos...:)

De 2010.06.07.calais-versailles

Aztán úgy döntöttem. hogy elég volt már. Egy hete folyamatosan csak utazok, nézek, utazok. Többet nem nézek, megyek haza! Sikerült viszonylag jó utat találni haza Párizs mellett, ami művészet. Több helyen be kellett avatkozni a GPS-be.

De 2010.06.07.calais-versailles

Véletlenül találtam rá mégis erre a két toronyra Luynes-nél. Ez a vár a XIV. Lajos elleni felkelésben, a Fronde-ban játszott szerepet. Most már elhagyatott volt, de a két torony egész jól néz ki.

 

Versailles-on szokás szerint átjöttem, és megálltam a kastély óriási, e késői órákban immár üres parkolójában. Nyár közepén még bőven világos volt, ugyanakkor már csend és nyugalom. Nem hisztizett itt már Morvai Krisztina sem, s nem lobogtak árpád sávos zászlók, s Nagy-Magyarországos térképek sem takarták el a fantasztikus aranyozott kapukat.Erről szerencsére lemaradtam, míg odavoltam.

Trianon, a második kastély hátul van a kert mögött, melyben gyönyörű szökőkutak, és leginkább antik szobrok díszítenek. Legismertebb közülük az az Apollo-motívum, mely a központi szökőkutat díszíti. A világ leglátogatottabb turista-látványossága ez, és milyen érdekes - bár persze francia alkotás - de nem nacionalista, hanem inkább kozmopolita: az ókori görögök emlékezetét idézi.

1 komment

Címkék: forddal nyaralok

forddal nyaralok

2010.07.23. 00:48 litababa

 Az egyik kedvenc nyaralós történetem a tavalyi nyárhoz kapcsolódik. 

 A történet előzménye, hogy másfél év távkapcsolat után június végén haza jött a pasim, Szófiából. Elterveztük szépen, milyen tuti jó fesztiválozós, bulizos, jövős-menős nyarunk lesz.

 2 héttel kesőbb kezdődött is kedvenc balatoni fesztiválunk, amire jó előre megvettük a bérleteket, az előző évből kiindulva. Egy héttel előtte kiderült, hogy én kapok egyet ingyen. Nem baj, majd eladjuk árában és milyen jó lesz. Persze azt nem számoltuk, hogy ez mégiscsak Magyarország es a sok hülye azt hitte majd vesz egy csomót és az majd milyen biznisz  lesz, ha megint elfogynak a bérletek. Nem lett. Úgyhogy én sem tudtam eladni a sajátomat. - 25 ezer, nem baj jo lesz ez meg azért.  Egy kedves baratunk felajanlotta par km-re levő nyaralójat szállásként, " Jippi, nem kell szállást fizetni!" Kb. akkor nullán vagyunk :D Úgyhogy elindultunk 3-asban a Balatonra, de "minek menjünk két kocsival?" felkiáltással egy autóba pakoltunk es irány a magyar tenger. T. mondta, hogy neki fel kell jonnie hétvégen, de másnap visszajön. Persze nekünk úgysem kell az autó, jöjjön fel vele majd.

 Jól is indult minden, azt a sacperkábéé 85. dolgot leszámítva, hogy indulás előtt két nappal eltünt a macskánk. Dragi, a bolgár hegyimacska.

 Szóval, csak leértünk. Első nap szuper buli. Délelött arra ébredek, hogy kint nagy a zsivaj... gyanús. Kimegyünk, tele a ház idegenekkel. wtf? Szépen bemutakozás, aztán kiderült, hogy Tomi a háztulaj még másoknak is felajánlotta a kecót, nem baj nekünk van külön szobánk. Nevekre azóta sem emlékszem, egyet kivéve :) Nap eltelik, buli, fürdés, jó idő, barátok keresgélése, szokásos. Minden ok.

 Péntek este telefon csörög, hogy látták a macsekot. Szuper!!! Tamás úgyis jön fel megnézi mienk-e tényleg a szőrös. (A történethez hozzá tartozik, hogy az autónk automata, volt. Nem nagyon tudott vele elindulni, de hát van jogsija vagy 20 éve. De azért szóltunk, hogy csak lassan.   -  kisbetüs rész volt.) Felér Pestre. Telefon. Izgulás. Nem a mienk :( Akkor igyunk egy pálinkat vagy kettőt. Kedvenc előadom, fergeteges buli, boldogság, szerelem :) hajnal 6. Hazaérünk, röpke 5 km séta után, irány a zuhany. A ház is üres megint... édes kettes... :P

 Telefon csörög, Tamás az. Kérdés: "hova vitessem a kocsit?" hmmmm? mi is van? 160-nal lebontott Fehérvárnál pár szalagkorlátot és várja a trailert. Neki csak a kisujja fáj. Padló. - 3.000.000. Nincs rajta casco. Hát, akkor igyunk valamit. A következő két napra nem nagyon emlekszünk. Csak a hintaágyra, a röhögésre (persze kínunkban). Ja, és a bacardikóóólára, a mennyiségre már nem :D

 A kocsi még mindig nincs kész, de az egy masik történet, de azóta túl vagyunk egy újabb balatoni fesztiválon, ami remekül sikerült. És Tamást is szeretjuk, tényleg. Idén is nála laktunk, csak kocsikulcsot nem adtuk. Egyszer felajánlotta, hogy szívesen áthozza Zamárdiból a parkolóból, azt hittem viccel :D de nem adtuk! Ezek utan azért megérdemeljük, sztem hogy mi nyerjünk :)

1 komment

Girls just wanna have fun...

2010.07.22. 18:20 Beáta.

Amikor három legjobb barátnő elszabadul a Balcsin, annak nem szokott jó, vagyis inkább unalmas vége lenni! Két legjobb barátnőmmel ruccantunk le egy forró nyári szombaton a Siófoki Nagystrandra. Az ég ragyogó kék, a hangulat pezsgő, a homok fehér.. Hiába, a magyarok mindig is tudtak élni! És ha valaki így képzelné a Mennyországot, akkor ott az angyalok nem lennének olyan szendék, mint ahogy azt várná az ember...

Mi ugyanis a Balcsis csobbanásunk során talán az alkoholmentes gyümölcskoktéljainktól megrészegülten megszabadultunk még azoktól a zsebkendőnyi fürdőruháinktól is! Ez addig volt nagyon felszabadító érzés, amíg egyikünknek a bugyiját el nem vitték a Balaton kiszámíthatatlan hullámai! Ketten nagyon jól szórakoztunk a dolgon, míg bajba jutott barátnőnk rendesen belepirult a dolgokba a hullámok között. A strandolók szerencséjére, vagy szerencsétlenségére-ezt döntse el mindenki maga- volt nálunk csere-fürdőruha, amit jó barátnők lévén behoztunk megszorult társunknak a vízbe. Így ért véget a nyarunk egyik legmókásabb története, amit nagyon sokáig fogunk emlegetni természetesen csak bizalmas körökben. És az, hogy a kisasszony otthon hogy magyarázta meg az eltűnt bugyi esetét, már csak történelem...

sonador.blog.hu

20 komment

Vissza Afrikába II. – Moroni

2010.07.22. 11:10 beavisnail

A határőrök és egyéb kikötői irodisták kipihent arccal érkeztek meg nyolc után, s végül rövid huzavona után kiköthettünk, s végre elhagyhattuk a roncsra emlékeztető, de hősiesen kitartó hajónkat. Természetesen senkit nem érdekelt, hogy már Anjuanban beléptem az országba, mindenképp szerették volna a 60 Euros vízumdíjat behajtani rajtam. Mivel már személyesen ismertem a határőrt, tudtam, hogy nincs értelme alkudozni, csak annak örültem, hogy a pecsét Anjouanban ingyen volt. Eurom nem lévén, Dollárral próbáltam fizetni, de nem számítottam arra, hogy a 60 Euro jelen esetben több, mint 100 Dollárnak felel meg… Mivel nem volt már ennyi pénzem, sikerült meggyőznöm őket arról, hogy tartsák meg az útlevelem, én elmegyek szerezni helyi valutát, majd abban kifizetem a vízumot.

Mint hamarosan kiderült, egyetlen egy bank fogadja el a külföldi VISA kártyákat, ott is „humán-ATM” formájában. Ez annyit jelent, hogy egy kis szobában ül egy ember egy kézi terminállal, s mindent pontosan úgy csinál, mintha ATM lenne, csak éppen tízszer annyi ideig tart neki, ami nem csoda. Mégsem egy előre programozott gép… Kb. egy óra alatt sikerült pénzhez jutnom, mivel a mobilom nem kompatibilis az ország egyetlen szolgáltatójával, nem tudtam megnézni, hogy hány százalékot tett zsebre a bank, lehet jobb is volt így.

Irány a kikötő, fizetés a vízumért, majd nyomozás, hogyan is juthatok a szgetről vissza Tanzániába. Nem tűnt egyszerűnek a dolog. Hétfő reggel csak annyit tudtak mondani, hogy talán a héten érkezik egy hajó, ami a jövőhéten indul vissza. Valamikor. Talán. Egy hét? Nem voltam boldog, igyekeztem kideríteni, mennyi lenne, ha repülnék, milyen lehetőségek vannak egyáltalán, s mindeközben igyekeztem előkeríteni azt a srácot, akivel egy hónapja találkoztam. A kikötőben dolgozik, és segítene szeretett volna mindenképp, s valamiért inkább megbíztam benne, mint nem.

A repjegy túl drágának bizonyult. Persze nem volt igazán drága, de nekem már az elég, ha több, mint a hajóút plusz egy heti tengődés, s annál azért többnek tűnt. Az útlevelem nem kaptam vissza, sejtettem már akkor, hogy azért, mert a hatvan eurót inkább elteszik a határőrök, mintsem hogy adjanak vízumot. Igaziból nem érdekelt, hiszen a fizetés volt annak a feltétele, hogy szabadon elhagyhassam a kikötőt útlevél nélkül, s gyanítottam, hogy bárki is ellenőrizné az útleveleket, nem kockáztatnák meg, hogy valakit vízum nélkül engedjenek be az országba. S mivel nem a pecsét, hanem a bejutás a lényeg, úgy gondoltam, megkaptam, amiért fizettem:).

Végül Said, a már említett srác is előkerült, s láthatóan még mindig olyan lelkes volt, mint kb egy hónappal korábban. Kicsit jobban utánajártunk a hajónak, s kiderült, hogy TALÁN lesz egy hajó valamikor csütörtökön, megtaláltuk az ügynökséget, kiderítettük a jegy árát, ilyesmi. Megkérdezte, hogy szállodában akarok-e lakni, vagy megnézem inkább az ő faluját, ami Moronitól kb húsz percnyire van. A hotelek Moroniban, és úgy az egész szigeten irreálisan drágák, ráadásul valamiért megbíztam Saidban, és nem gyakori az eset, hogy az embert meghívják egy helyi kis faluba. Így a döntés nem volt túl nehéz. Számolgattam, mennyire pénzre van így szükségem, beválltottam a maradék Dolláromat, majd mivel már lassan késő délutánra járt, fogtunk egy taxit (nem igazi taxi, mivel összesen hat utast tuszkolnak be a négy helyre, és akkor indulnak, ha tele vannak). Húsz perc múlva egy kis kereszteződésnél szálltunk ki, onnan dombnak felfelé, gyalog jutottunk Said családjának házához.

Először út közben még mglátogattuk egy barátját, aki maláriával feküdt otthon, és elég ramatyul volt… Nem mondom, hogy lelkesített a gondolat a maláriával kapcsolatban, de igyekezetem nem agyalni ezen. A felfelé vezető út dús, zöld növényzeten haladt keresztül, s hátranéztem, egy idő után kilátás nyílt az óceánra… Csodás volt a környezet, de természetesen a „házak” inkább csak viskók voltak az út mellett, fából, bádogból összedobálva. Said családja az út jobb oldalán lakott, egy kis ösvényen jutottunk a kis házhoz. Talán hat méterszer öt méteres lehetett, egy szoba TV-vel, két ággyal és asztallal – ez szolgált nappaliként leginkább. Utána még egy háló lehetett, oda nem mentem be. A konyha egy kis fedett rész volt a házon kívül, gyakorlatilag csak két bádog fal egy kis tetővel, ahol faszénen főztek. A WC pedig a ház mögött, kőből rakott falak mögött egy mély gödör…

Mikor megérkeztem, csak a gyerekek voltak ott a családból, így gyors köszönés után Said megmutatta a saját lakhelyét, ami kicsit távolabb volt a háztól. A kis ösvény mellett, ami visszavezetett az úthoz  volt egy nagy, romos épület. Pontosabban inkább egy néhai be nem fejezett nagy épületegyüttes romjai. Leginkább csak falak, tető nélkül, betonozott udvarrész, s az egészet sűrűn benőtte már  növényzet. Egy szoba volt ajtóval és becsukható ablakkal, úgy 6-8 nm., amit Said otthonnak nevezhetett. A szobában volt egy ágy szúnyoghálóval, egy kis asztalka mindenféle kacattal, és egy hosszabbító, feleslegesen, mert elromott a telefonja, az egyetlen dolog, ami elektromosságot igényelt volna a szobában. Se világítás, se víz, sem semmi más… Hamar kinéztem magamnak az egyik falat, s megnyugtattam, hogy nincs szükségem semmi luxusra, tökéletesen megfelel itt, sőt, és jól megleszek a földön. Kicsit szkeptikus volt ugyan, de azt hiszem azért sikerült meggyőznöm.

Kiderült, hogy másnap és talán azutáni nap is (vicces, hogy két nappal azelőtt még nem tudni a hivatalos álláspontot) munkaszüneti nap lesz – felszabadulásuk évfordulója – így nem kellett aggódni a következő napok miatt. Az úton tovább sétálva felfelé eljutottunk a tulajdonképpeni faluba, ahol természetesen minden ismerősnek és barátnak be lettem mutatva, majd elmentünk a falu „cybercafeéjába”. Nem mondom, nagyon meglepődtem. Az egész faluban áramszünet volt, valószínűleg így készültek a másnapi nagy ünnepségre a fővárosban, de az inertnet működött. Egy eldugott kis faluban, egy miniatűr szigetországban. Napelemmel működtetett akkumlátorokról üzemelt az egész hely, saját műholdas interneteléséréssel és wifi-vel… Komolyan mondom, az egyik legfurább érzés volt elemlámpa mellett onnan, wifiről netezni :) Sztorik már lennének a NatGeo digitális nomád kategóriájához azt hiszem, kár, hogy képek nincsenek…:)

Mikor visszasétáltunk a házhoz, már estére járt, és a család is megérkezett. Az idősebb nővér a férjével, Said anyukája, és összesen még vagy három négy gyerek, egy-két fiatal, akiket nem tudtam igaziból beazonosítani, vagy megjegyezni, mivel mindig úgy tűnt, hogy változik, ki van a ház körül. Egyedül Said unokahúgát tudtam megjegyezni. Mivel nem beszélt Saidon kívül senki angolul, elég nehézkesen ment a kommunikáció, de mindenki nagyon kedves volt, a vacsora pedig nagyon finom :). Mivel mindenki elég hulla volt, hamar elköszöntünk, visszavonultunk Said birodalmába, a romok közé, és kis beszélgetés után lefeküdtünk aludni. A hálózsákom nagyon jól működik, de sajnos a hideg kőpadlóval nem tud mit kezdeni, így az első estém nem volt az igazi, bár azért jól beöltözve tudtam valamennyit végül aludni.

Amikor nem aludtam, Saidról, és a családjáról gondolkoztam. Said édesapja meghalt, amikor még fiatal volt, s az édesanyjával maradt. De az apának több felesége is volt, sok-sok gyerekkel, akik közül az egyik jelenleg az ország köztársasági elnöknek megfelelő pozícióját tölti be. De Said soha nem akart a családnak ahhooz a részéhez tartozni, inkább marad a szegénységben, az édesanyjával, és az érzései szerint valódi családjával. A többiekkel is tartja a kapcsolatot, de ez csak egy-egy látogatást jelent, egy-egy fél órát időnként. Kételkedhettem volna a történetben, de valahogy azt éreztem, hogy minden szava igaz. És a későbbiekben szépen lassan ki is derült, hogy így is volt…

Másnap, kedden gyakorlatilag semmi különöset sem csináltunk, aminek azért is örültem, mert Saidnak gyakorlatilag soha nem szokott szabadnapja lenni, nem akartam volna, hogy miattam külön programot szervezzünk. Mivel nem akart bemenni a városba az ünnepségre, nem erőltettem én sem a dolgot, nem éreztem fontosnak. Nemrég jártam meg Madagaszkárt, ahol egy többnapos hasonló ünnepségsorozatot néztem végig egy kis szigeten, nem éreztem, hogy valami fontosról maradnék le. Sokkal nagyobb élmény volt csak lenni ott, a ház körül, a kis faluban, találkozni a falu minden angolul beszélő lakosával, Said családtagjaival, barátaival. Volt, aki Amerikában él 15 éve, s most hazalátogatott egy hónapra, volt, aki angolt taníttott, de soha nem akarta elhagyni az országot, s volt, aki nem beszélt angolul, de lelkesen próbált velem kommunikálni. Egyszerre voltam fura idegen, és egyszerre fogadtak be azonnal, hiszen soha semmilyen európai ember nem szokott arra járni, nemhogy ott lakni valakinél a szegény kis faluban.

Délután lesétáltunk az Amerikában élő barátja házához, ahol próbáltam denevéreket fotózni (óriási gyümölcsevő denevérekkel van tele az egész sziget, amik már késő délutántól aktívan repkednek mindenfelé) a tetőről, majd természetesen behívtak bennünket a házba. Hihetetlen éles volt a kontraszt a nagy LCD TV-vel, aurópai bútorokkal, és úgy általában az európai stílusú nagy házzal. Termélszetesen azért fejlődő országban vagyunk, azaz az összhatás egy európából érkező ember számára valahogy soha nem stimmel. A falak nem egyenesek, a kábelek ki-kilógnak, a bútorok furán rondák és giccsesek, s a foteleken még mindig rajta van a műanyag borítás, amit leterítettek valamilyen kendővel. Ez a fura összhatás azonban nem leplezi azt a gazdagságot, ami – azt hiszem – egy ilyen országban egyáltalán nem mindennapos.

Cukornád rágcsálása mellett James Bond filmet néztünk, majd a vacsorára is meghívtak, amiből csak keveset mertem enni, nehogy ne tudjak majd enni Saidnál, ahol tudtam, hogy vacsorával készülnek, hiszen direkt előre megkérdezték, hogy mit ennék inkább, rizst, vagy maniókát (a hajóút után természetesen csakis maniókát). Megbeszéltem a sráccal, hogy másnap lejövök a laptoppal, hogy átmásoljuk rá a 24 első hat évadját. Már pont kifogyóban voltam filmekből, amik olykor-olykor esténként azért nagyon jól jönnek.

Mire „haza”értünk, pont kezdődött az első elődöntő, amit a családdal közösen néztünk a kis TV-n. Három embernek jutott szék, egy gyerkőc egy kiszuperált autóülésben hintázott, a többi érdeklődő a földről nézte a meccset. A szigeten két válkasztása van az embereknek: vagy Madagaszkárról, vagy Mauritiusról sugárzott csatornákat nézhetnek az ingyenes műholdról. Az előző francia kommentárral adta a meccset, de szerencsémre szörnyű képminőséggel, míg a második kifogástalan képpel és (egyedül talán az én örömömre) anglo kommentárral.

A meccs végét is alig tudtam kivárni, olyan álmos voltam, így sejtettem, hogy végre fogok egy jót aludni, amit az is elősegített, hogy kaptam egy gyékény-szerű valamit magam alá, amivel együtt már teljes volt a komfort a földön.

Reggel korán keltünk, hogy eljussunk egy kis faluba, ami híres a strandjáról. Eredetileg a hegyre, az erdőbe terveztem menni, de láttam Saidon, hogy nem szívesen menne a hidegbe, ráadásul nem is ismeri annyira a helyet. Mivel neki is pihennie kellett, és a strandos kis faluba amúgy is tervezett a napokban menni családot látogatni, gondoltam, hogy akkor legyen így. Először be a városba, ott reggeliztünk egyet, s végre hosszúhosszú idő után ittam egy igazi, finom espressot… Hmmmm… Most is hiányzik az íze :) Utána újabb taxi-bruisse, irány a kis falu, ami kb. egy órányira lehet a fővárostól. Amikor megérkeztünk, rögtön Said ismerősébe akadtunk, aki felhívott magukhoz, megittunk egy üdítőtt, ettünk kis rágcsit, és mentünk tovább, immáron hármasban. Hamar megtanultam, hogy így megy ez itt. Mindenki ismer mindenkit, és igazán kis sziget lévén, mindenkinek vannak rokonai, gyakorlatilag mindenhol. A vendégség kötelező, de rövid, köszönés, pár perc csevegés, majd indulás.

Hárman érkeztünk Said (talán) nagybátyjához, akinél szintén eltöltöttünk egy kis időt, majd kivitt bennünket a nem messze lévő strandra, és panaszkodott, miért nem szóltunk hamarabb, akkor intézett volna egy kis házat a tenger mellett… No komment. A strand szuper kis hely volt, s emberek nélkül először, ami kimondottan tetszett. Bár a nap nem sütött, jó idő volt, jó volt csak úszkálni, majd semmit nem csinálni a homokban, várni, amíg éhesek leszünk, majd elindulni keresni valamit enni. Végül visszasétáltunk a faluba, ettünk egy kis grillezett csirkeszárnyat grillezett maniókával, s visszamentünk a rokonokhoz elköszönni. Elég későre járt, mire el tudtunk indulni, és a terv az volt, hogy egyenesen megyünk meglátogatni az amerikában élő barátot a filmek miatt. Hosszas és elég kényelmetlen út után végül nyolc körül érkeztünk meg, és a srác nem volt otthon, másfél óra múlva pedig kezdődött a Spanyol-Német meccs, azaz tudtam, akkor már nem lesz elérhető.

Szomorúan baktattunk visszafelé, pontosabban csak én voltam szomorú, mivel minden egyéb filmet letöröltem a gépről, hogy legyen hely a sorozatnak,. Nem volt életbevágóan fontos, de fellelkesedtem előző nap egy kicsit. Pont, mikor elfogadtam volna a dolgot, találkoztunk két szembejövő sráccal, akik szintén az Amerikában élő srácot keresték, s úgy gondolták, tudják, hol lehet, ha nincsen otthon. Követtük őket, s hamarosan rá is találtunk egy házban, éppen egy hatalmas indiai vacsora közepette. Nagy szőnyeg leterítve a földre, hatalmas fém edényben fűszeres rizs csirkével (Chicken Biryani), és hatan-heten körülötte. Természetesen azonnal leültettek bennünket, és szedtek egy-egy tányérba. Ezúttal nem tudtam keveset enni, annyira finom volt, és annyira erőszakosak a házigazdák. Egy indiai srác volt vendégségben náluk, ő volt aznap a szakács, és mindenki azon nevetett, hogy milyen erőset főzött, és azzal szivatták egymást, hogy egyre csak szuedtek a másik tányérjába, és nevettek, hogy fogja majd bírni a dolgot… Velem is próbálkoztak, de talán ez egyetlen igazán csípős étel, amiből könnyedén tudok bármennyit enni, az az indiai, úgyhogy nevetés helyett inkább csak csodálkoztak az étvágyamon. Régen ettem ilyen jót, az is biztos. A vacsora után megkaparintottam az amerikai srác mobil harddrive-ját, és elkezdetm átmásolni a kb 60 Giga filmet. Persze nem jutottam a végére, így egy részét a kis úton sétálva, elemlámpával a fejemen másoltam. Itt megint eszembe jutott a NatGeo digitális nomád kategóriája… Egy afrikai miniatűr szigetországban egy világítás nélküli elagyatott kis úton éppen egy amerikai sorozatot másolok át magamnak, mindezt természetesen séta közben, beszélgetve a helyiekkel…

Végül még a meccs elejére pont haza is értünk, s teázgatva néztük a meccset, s személy szerint boldogan keltem fel a végén, hiszen a spanyoloknak szurkoltam. Hehhhe :) Said fáradt volt, így korábban visszavonult már, így mire visszaértem a szobába, már javában aludt. Elemlámpával a fejemen készülődtem aludni, mikor a fekhelytől maximum fél méterre megpillantottam egy kicsi skorpiót. Normális ember ilyenkor gondolom megijed, vagy rosszul érzi legalább magát. Én hirtelen olyan boldog lettem, végre egy igazi, aktív skorpió… Gyorsan előszedtem a fényképezőt, és elkezdtem vadul fotózni az állatot. Said felébredt a vakura, kérdezte, hogy mi az. Nem akarta elhinni, hogy skorpió, így megmutattam neki a képet. Kérdezte, hogy zavar-e, mert ha félek tőle, akkor felkel. Mondtam, hogy dehogy, tök jó, meg minden. Erre nyugodtan visszaaludt. Másnap reggel lelkesen elkezdtem vele beszélgetni a skorpióról, hogy veszélyesek-e, és ha igen, akkor ugye azért, mert iszonyatosan fáj a csípésük. Rámnézett, megráztta a fejét, és mondta, hogy nem csak a fájdalom, de ha rossz helyen csíp meg, akkor bele is halhat az ember. Hmmmm…. Ahhoz képest este nem reagálta túl a dolgot – gondoltam. Végülis mindegy, egyben megúszta mindenki, az a lényeg.

A gyerekeknek otthagytam a Game Boy-omat, úgy éreztem, hogy sokkal jobban fognak neki örülni, mint én, ha elő-előveszem esetleg az úton. Elköszöntem a családtól, mindenkitől, akit csak megtaláltam reggel, majd elindultunk a városba, pontosabban a kikötőbe. Elvileg aznap, csütörtökön kellett indulnia a hajómnak. Nem fűztem hozzá semmilyen reményeket, de gondoltam, miért ios nézzük meg. Keresgélés, vitatkozás után arra jutottunk, hogy elképzelhető, hogy még aznap indul a hajó, bár még nem érkezett meg. Reggeli után elmentem netezni, s mire befejeztem, Said azzal a hírrel fogadott, hogy megérkezett a hajm, estefelé pedig rajtol tovább. Annyira meg volt erről győződve, hogy kezdtem hinni neki, ami természetesen hiba volt. Vettem magamnak vizet és egy rakat banánt magamnak, majd elmentünk a piacra, hogy vegyünk Saidnak egy használt, de jó állapotú bőrcipőt. Kimondatlanul is úgy alakultak a dolgok, hogy nála laktam, néha nála ettem, cserébe mindent én fizettem, ha mentünk valahova. Utazást, ételt, ilyesmi, és végül meghívtam egy cipőre, mivel az egyetlen cipője már inkábbe gy rongydarabra hasonlított.

Miután mindenem megvolt, és egyetlen fillérem sem maradt, kimentünk a hajómhoz, elköszöntünk egymástól, én pedig felmászva a fedélzetre választottam egy stratégiailag megfontolt helyet a padok között. Ez nem vicc! Végiggondoltam, milyen irányba fogunk hajózni, azaz milyen irányból várható a szél. Ellenőrizni kell, honnan jöhet füst a hajón, és melyik helyre fújhatja oda legkevésbé azt a szél. Ha a helyre az eső sem jelent komolyabb kockázatot, és van mire ülni/feküdni, akkor az a tuti… Mire Said visszaindult, már tudtuk, hogy aznap nem megy a hajó sehová, de mivel ilyenkor már nem lehet tudni, mikor indulunk, nem akartam elmenni onnan, nem akartam lemaradni az indulásról, hiszen abban biztos voltam, senkire nem fognak várni.

Rövid leszek, mivel semmi érdemleges nem történt. Kb 32 óra várakozás után indult el végül szombat reggel a hajóm, s természetesen vzum nélkül kaptam vissza az útlevelem, pontosan, ahogy számítani lehetett…

1 komment

Bilbao = Guggenheim Múzeum

2010.07.21. 08:00 Csuri / Bariildi

Az egyik baszk megye (lásd  az egyik előző poszt) Vizcaya, annak pedig a 'fővárosa' Bilbao, avagy baszkosan Bilbo.

A bevezető poszt utáni kommentelők már egy csomó mindent elmondtak róla, többek között azt, ami - úgy tűnik - a legfőbb mondanivaló Bilbaóval kapcsolatban: nevezetesen hogy a Guggenheim Múzeum annyira megváltoztatta, hogy....

A Michelin baszkföldi útikönyve azt írja: "Mondd ki manapság valahol, hogy Bilbao, és azt fogják válaszolni: Guggenheim!"

Hát ennyire.

Szólj hozzá!

Feledhetetlen Románia

2010.07.20. 17:32 Pthu (törölt)

Két évvel ezelőtt családommal Romániában töltöttünk egy hetet. Autóval tettünk egy jó nagy kört. Bejártuk Kolozsvárt, Tordát, Szovátát, Parajdot, a Medve és a Mogyorósi tavat, a Békás szorost, a Gyilkos tavat, majd a moldáv havasokon keresztül hazafelé vettük az irányt.

Egyik, talán a legviccesebb történet, a Gyilkos tóhoz köthető. Aznap reggelre esett egy kis eső, épp csak bevizezte a földet. Autónkkal félreálltunk a parkolóban, majd miután kiszálltunk, csodálva néztük a csendes, egyben rémisztő tavat. Az időjárás is tökéletes volt a tó mondájához, miszerint a vízfelszín alatt egy falu telepszik. Köd borította a közeli dombokat, hűvös, nyirkos idő volt. A hátborzongató látványt csakhamar hangos nevetés törte meg. A családban én vagyok a legfiatalabb, és kis kölyökhöz illően, rögtön a tófelé vettem az irányt. Egy meredek dombon keresztül lehet eljutni a vízhez. Előresiettem, ám a lejtő közepén, a bátyám egyszercsak megelőzött. Apáékra néztem, akik megdöbbenten figyelték, hogy a tesómat vajon ennyire érdekelné a tó? Csakhamar kiderült, hogy őt bizony nem a tó érdekelte, hanem egyszerűen csak nem tudott megállni. A dombtetőn megcsúszott a vizes füvön a cipője, és azon a lejtőm már nem volt megállás. Ahogyan gyorsult, egyre nagyobbat és nagyobbat lépett, később már nem tudott akkorát lépni, hogy megtartsa magát, szökdelni kezdett. A szökdelés is kevésnek bizonyult, viszont ő már feladta, és azonosult azzal a ténnyel, hogy bizony ő itt már nem fog megállni. Kezeit széttéve mint egy madár, elrugaszkodott , és filmbeillő ugrással hason csúszott a tó felé, és a víztől körülbelül 1-2 méterre állt meg. Miután kinevettük magunkat, a szemüvegéből kiesett lencsét keresgéltük fél órán keresztül. Szerencsére megtaláltuk, és még a tesómnak sem lett baja.

Szólj hozzá!

Hunor HOT - avagy olaszországi élmények, kicsit más szemmel...

2010.07.20. 13:19 Anyaaa

A mai napom megint jól be lett szervezve. Árajánlat-kérések, érdeklődők, szokásos megválaszolni-valók, közben meg Balázs reggel elhúzott Pestre, de a Hunor már nem fért be - nem, nem hízott meg, csak Bazsa telepakolta az autót anyaggal, pontosabban kész termékkel - így a két srác rám maradt. (Egyébként Balázs is csak bajosan fért be a Hondiba, küldött magáról MMS-t, hehe.)

Gondoltam, könnyítek a helyzetemen, amíg Nimit etetem, Huni nézegetheti magában a Bencéék-féle olaszországi élménybeszámolót a blogon, és az milyen jó lesz nekem. Hát nem így volt. Egyszerűen végigkommentálta az összes fotót, folyamatosan kérdezgetett, oda kellett néznem, válaszolgatnom, ami még csak hagyján, de a végén már a hosszas okfejtéseitől kellett úgy röhögnöm, hogy alig bírtam az etetésre koncentrálni. Akkor most ebből néhány gyöngyszem.

H: - Anyaa, a Bencéék elmentek Olaszországba, a másik Bence meg Budapesten van?

(Mint mindig, ha vízfelületet lát:) - Az ott "mi Balatonunk"? (T.i. ő már csak így hívja a Balcsit...)

(Annak látszó - de közel sem az - tárgyak esetén:) - Anya, az ott vitorlás?

Réka spagettis fotóját különösen hosszan fejtegette:
- Anya, rá van téve a husira a spagetti?
- Villával eszi?
- És meg fogja mindet enni??
- ...de nem akarja megenni?
- És KI főzte??

A veronai Júlia-szobornál:
H: Anya, az ott egy templom?
A: Nem, az egy régi épület.
H: És oda mennek be? ...Mert régen nem látták?

Ahol pedig a Réka áll a járdán, egy pálmafa mellett:
H: Anya, az ott egy járda?
A: Igen, kisfiam.
H: És az ott micsoda??
A: Aaaz... az ott valami esővíz-elvezető csatorna, nem lényeges.
H: És azt KI építette?
A: Mittudomén, biztos a helyi település polgármesterének emberei. (Lényegtelen.)
H: És a RÉKA segített neki?

:DD

További derűs hetet! ;)

Szólj hozzá!

Törökország autóval

2010.07.19. 11:39 BECT Robb

Fekszem az elsötétített szobám közepén, a ventilátor az arcomra irányítva keveri a hűsítő levegőt. Az épület belsejében is elviselhetetlen a forróság, kimenni eszemben sincs. Kövér izzadságcsepp folyik végig a halántékomon. Pedig volt már idén melegebb is. Akkor mégsem zavart. Sőt! Élveztem. Bár négyezer kilométert vezetnem kellett hozzá.

 

Törökország, autóval. Nagy kaland, nagy tervek, nagy csomagok. Kis autó. Begyömöszölődünk. Kész szerencse, hogy az eredeti négy ember helyett csak hárman megyünk, így még levegőt is kapni. A hőmérséklet bőven harminc fok fölött, így egész úton használjuk a tönkretehetetlen légkondit, azaz a négy ablakot tövig letekerve. Hátránya, hogy a százharmincas tempó menetszele gyakorlatilag süketté tesz mindenkit, és szegény benzinkutasokkal, boltosokkal ordítva kezdünk el beszélni. (Egymással is, de az nem tűnik fel, hiszen süketek vagyunk) Továbbá, az is kellemetlen, hogy egy pólóval, egy kendővel és egy kis kéztörlővel kevesebb lesz. Persze ezek fogyó eszközök.

Kétnapnyi utazás után végre lerakom a kocsit. El sem hiszem, hogy ágyon alszok, hűvösben, csöndben. Egy nagyobb városban vagyunk, lakossága több mint hatszázezer fő. Mellette egy katonai reptér. Egész napos háború szimuláció. Hamar rájövünk: amint meghalljuk a vadászgép hangját, fél percre abba kell hagyni a beszélgetést, vagy kézjelekkel kommunikálni. Meg lehet szokni. Legalábbis a házigazdánk ezt állítja. A város hangulata egyébként elragadó, nem a turistákra szabott Isztambul, hanem hamisítatlan Törökország. Pár nap elteltével azonban a kánikula és a vízhiány cselekvésre kényszerít minket. Leautózunk a tengerpartra. A nyaralás legjobb döntésének bizonyul.

Egy gyönyörű félsziget, kis török falvakkal, köztük szinte csak földút, lélegzetelállító öblök, magasba ívelő sziklák, hűsítő, tiszta tenger. Békésen pihenő birkanyájak, és az egyszerű emberek mindennapi élete. Ha idecsöppensz, te is a falu lakója szeretnél lenni, és semmi másra nem vágysz, mint egy kis tengerparti házra, átborozott délutánokra a szomszédokkal a lugas alatt, hosszú sétákra a parton, mezítláb, hogy a délutáni napfényben fürdő hullámok körbeöleljék a lábaid.

Négy napot töltöttünk itt, messze a nyüzsgéstől és a rohanástól. Kagylót szedtünk, kirándultunk, menekültünk jégeső elől és szállás híján aludunk a kocsi mellett, a szabad ég alatt. Ültünk esténként a homokban, a tengert bámulva, és nem kellett szólnunk ahhoz, hogy megértsük, mit érez a másik. A szavak csak elrontották volna a pillanatot, amikor a végtelen világban, a végtelen tenger és a fölénk festett végtelen csillagos ég között valahol, végtelenül szabadok voltunk.

 

Újabb izzadságcseppek gördülnek alá a homlokomról. A ventilátor kétségbeesve próbálja tenni a dolgát, de ami sok, az sok. Milyen jó lenne most az a tengerparti kunyhó…

 

Szólj hozzá!

Vissza Afrikába I. – Az út Moroni-ig

2010.07.19. 10:07 beavisnail

Jó hosszzú ideje nem jelentkeztem olyan írással, ami azzal foglalkozik, hogy mi is történt velem… Úgy két hetes lemaradásban vagyok, azaz jól össze kell magam szedni, hogy utolérjem magam, és mindezt úgy, hogy nem ugokrok át semmilyen izgalmas részletet. Nos, megpróbálom:)

A hajóm természetesen nem indult a megadott időpontban, de már egyáltalán nem lepődtem meg. Madagaszkár nyugati kikötővárosa kellemes hely, jó klímával, kevés turistával és szuper Zsufni-mozikkal. Azaz jól elvoltam, egyedül a vízumom miatt aggódtam kicsit, főleg azután, hogy lejárt. A megbeszélt találkán végül sikerült meggyőznöm a határőrök vezetőjét, hogy a jegy vásárlásának dátumát vegyük figyelembe, ami még a vízumom érvényességi idején éppen belül volt. És mivel mindenki ismeri a hajók „menetrendjének pontosságát”, így pontosan tudták, hogy én nem tehetek semmiől, de arról legalábbis biztosan nem, hogy még mindig az országban tartózkodom.

Minden tapasztalat ellenére megint sikerült elérnie a hajónak, hogy rajtra készen, csomagokkal álljak a kikötőben… feleslegesen természetesen. A változatosság kedvéért most a kikötői hatóság nem engedte a hajót útjára, de igazából ez nem változtatott azon a tényen, hogy a hotelemet otthagytam, kicuccoltam, és nem volt semmi kedvem sem visszamenni, pláne, hogy a kikötőhöz nagyon közel volt az internet:). Így korábbi tapasztalataimat felhasználva felkéreckedtem a hajóra, odalakatoltam a hátizsákomat, s a válltáskámmal együtt elhagytam a helyszínt, azzal a szándékkal, hogy este a hajón, a kikötőben alszom.

A napom viccesebben alakult, mint azt gondoltam volna, ugyanis felbukkantak a kenutúrán megismert franciák. Annyira azonban nem alakult viccesen a napom, mint amire számítottam ezután, mivel éppen egy nagy-nagy buli utáni másnapjukat töltötték… Ilyen csendesnek, üdítő-fogyasztónak sem láttam őket korábban, persze ez nem meglepő: egy hónap masszív fogyasztás még őket is lefárasztotta…:). Mindenestre akadt társaság az esti meccshez (adios Brazil…) és az egészen finom pizzához. Miután befejeztük a vacsorát, búcsút vettünk egymástól, ami igen-igen vicces volt, mivel a franciák nagy puszi-népség, amivel nemigen tudtam mit kezdeni. Nyújtottam a kezem a srácoknak, ők meg az arcukat… Még jó, hogy nem vágtam pofon senkit :). A fejenkét kettő, vagy külön utasításra három puszi (hát nem vicces?) után egészen sietve távoztam a színről a kikötő – otthon, édes otthon – felé.

A kikötői alvás mindig imádsággal kezdődik. Ima azért, hogy a szél a tenger felől fújjon, hogy ne legyenek szúnyogok. Imám ezúttal nem hallgattatott meg, vagy csak elfelejtettem (ennyi idő távlatából ki tudja már…), de az biztos, hogy a hajó utastere nem volt alkalmas alvásra, legalábbis saját szúnyogháló hiányában. Még szerencse, hogy figyeltem, miközben rakodtak a  hajóra: feltűnt, hogy a híd tetejére tettek három matracot, ami már akkor megfelelő alvó-alkalmatosságnak tűnt. Elhagytam az utasteret, felmásztam a hajó tetejére, s elfoglaltam a matracok tetején a helyem. Nem mondom, nem volt rossz érzés. Fejem felett millió csillag és a hold, jobbra tőlem az óceán, kis hajók fényeivel tele, balra pedig a kihalt kikötő. Persze szúnyogok azért így is akadtak, de a szél azért segített valamicskét, és egészen jót aludtam.

 

Igazán reméltem reggel, hogy mostmár elindulunk, nem volt kedvem még egy napot félig csövesként eltönteni. Nem mintha bajhom lenne a státusszal, csak már mehetnékem volt egy kicsit. Lemásztam a tetőről, majd a hajóról, elhagytam a kikötőt, ahol már ismerősként köszöntek rám az őrök és a dokkmunkások, s elbattyogtam az irodához. Az összes utas ott toporgott, és szurkolt (vagy imádkozott inkább) magában, hogy mostmár tényleg induljunk. Ahogy számolom most csak négy napot vártam a hajóra, s ebből két napról már az elején is tudtam. Voltak, akik egy hetet vártak, s eleinte azt hitték, hogy két napon belül indul a hajó. Megtanultam örülni a félsikereknek is, úgy érzem… Kisvártatva (maximum egy órát ülhettünk az iroda előtt a járdán) kiderült, hogy ma is mindenki úgy hiszi, hogy indulunk, ami azért bíztatóbb volt annál, mintha nem így lett volna… Közösen visszasétáltam a kikötőbe kis csoportommal, és újabb egy-két óra múlva megtudtuk, hogy a kikötőben is mindengi meg van arról győzödve, hogy aznap reggel, vagy legalábbis délelőtt elindulunk. Azt hiszem csak az kellett, hogy a hajóval és kikötővel kapcsolatban álló összes ember azt higgye, hogy indulunk. Amint ez a helyzet előállt, valóban elindultunk, hiszen semmi okunk nem maradt arra, hogy maradjunk.

A hajó (Simacom) gyors volt, volt utastere, sőt, az utastérnek volt egy kis TV-je, aminek köszönhetően reggelente mecsetté, délután madagaszkári táncházzá, esténként pedig zsufni-mozivá alakult. Kicsit kifejtve, reggel kb. két órás video-imádsággal kezdtünk, pontosabban felolvasás, még pontosabban éneklés a Koránból. Jó ébredés volt, szeretem, amikor a Koránból olvasnak fel. A napközbeni etűd inkább vicces volt, mintsem jó. Madagaszkári „sztárok” „klippjeit” vetítették nonstop. A felvételek amatőrizmusa kb. húsz évvel ezelőtti magyar állapotokat idézett, a zene, illetve ének számomra csak ritkán volt élvezhető, de összességében mindig vicces, mindig szórakoztató tudott lenni. S éjszaka… éjszaka jött el az én időm az Anaconda 3 (David Hasselhoff!!!) és társai vetítésekor. Ha valaki azt mondja az első hajóutam után, hogy ezt így is lehet, biztosan nem hiszem el.

Összességében tehát a hajómról semmi rosszat nem mondhattam (eddig), hamar megérkeztünk (ekkor még azt hittem) közbenső állomásunkra, Anjuanra. Anjuan a második sziget Comoron, úgy tudtam, hogy kirakodjuk az ide szánt árut, s megyünk is tovább. Elmentem a kikötői határőrségre, ahol megkaptam a belépési pecsétet, s mire visszaértem a hajómhoz, kiderült, hogy az márpedig nem megy tovább. Kideríthetetlen okokból inkább visszamegy Madagaszkárra, de azt is csak három nappal később, a helyi nemzeti ünnep után… Már kezdtem volna felkészíteni magam lelkileg a hosszas várakozásra, mikoris megláttam egy iszonyatosan lepukkant hajót, amit elkezdtek emberekkel teletömni. Emlékeztem a hajóra, mivel jól megnéztem magamnak a határőr-irodába menet, azzal a kommentel, hogy még jó, hogy ilyennel soha nem kellett mennem…

Perceken belül kiderült, hogy nincs más választás. Ha belátható időn belül szeretnék innen továbbállni, akkor újabb 15 Euroért vennem kell egy (nem létetző) jegyet, s a nyitott fedélzeten kell eltöltenem az egész éjszakás utat a két sziget között. Már csak nevettem magamban, utána nevettem hangosan közösen azokkal, akkik ugyanúgy jártak, mint én. Miután mindenki felszállt, bepréselte magát a kis utastérba, vagy, mint mi is, leült a raktér tetejére a szabadban, és várta, hogy végre elinduljunk. Néhány helyi srác annyira unatkozott, hogy elkezdett egy muszlim vallásos éneket énekelni, mire perceken belül egy kész kórus és táncház lett a hajó, döbörögve táncoltak körbe-körbe, az éjszaka kellős közepén az amúgy üres kikötőben… Azt hiszem sokszor tényleg minden ellenállásunkat el kell felejteni ahhoz, hogy olyan dolgokban részesülhessünk, amiben általában utazásai során nem szokott az ember. Annyira kiélezetten furcsák ezek a szituációk (éjjel egy roncs hajón, a ki tudja mire várva), hogy a helyiek már nem foglalkoznak azzal, hogy európai vagy. Ha egyszer egy ilyen, nekik sem mindennapos szituációt önkéntesen bevállalsz, azzal valahogy a kultúrák közti akaratlanul is meglévő falakat is félig lebontod. A helyiek elfogadása (néha már-már elismerése) pedig lebontja a másik felét. Ez persze azt is jelenti egyben, hogy miután végre elindultunk, s mindenki nyugovóra próbált térni, engem ugyanúgy megtapostak, odébb löködtek véletlenül, miután lefeküdtem, mint a helyieket, s ugyannanak a szabadtéri-óceánjáró alvófesztiválnak váltam az aktív részesévé, mint a többiek:). De minden jónak egyszer vége szakad, az alvásnak ezúttal akkor, amikor elkezdett szakadni az eső úgy négy óra felé. Az emberek, magamat is ideértve, rendkívül viccesek, mikor mély álmukból felverve egy hánykolódó hajó fedélzetén felugrálnak, próbálják összeszedni a cuccukat, s közben még valamilyen fedezéket is keresni az eső elől. Vicces, és kockázatos is mindez, többen nagyot estek, de szerencsére senki sem esett bele a vízbe. 

 

Négy és hat között a fedett utastér ajtajában, éppen védve az esőtől, guggolva töltöttem. El-elbóbiskoltam, ilyenkor az első hullámtól orra próbáltam bukni, de a szorosan mellettem álló térde megállítótt, s egyszersmind fel is ébresztett. Ez a két óra nem tartozott az élvezetes hajókázós részekhez, de végül megérkeztünk Moroni kikötőjébe, s az eső is elállt. Már azt hittem, hogy minden oké, de kiderült, hogy a kikötői hatóság nem kel korán, nyolckon kezdik a munkát, s addig senki nem hagyhatja el a hajót. Így álltunk a kikötő bejáratában, átfázva kicsit, álmosan nagyon… Sóvárgó tekintetekkel a kikötő, a szárazdöld irányában…

 

Szólj hozzá!

A gernikai tölgy

2010.07.19. 10:00 csurtus

Minden országban akad olyan látnivaló, amelyet száz útikönyv közül száz bízvást a „kötelező” címkével fog ellátni. Csurtusék meg gyarlók: bármennyire is hajlamosak vagyunk olykor döngetni a mellkasunkat, hogy mennyire alternatív és formabontó arcok vagyunk, meg hogy bennünket nem érdekelnek az ezerszer lerágott idegenforgalmi csontok (a frászokat nem!), úgy látszik, hiányzik belőlünk az ilyen fokú „csakazértsem!” dac.

Igen, Gernikáról beszélek. 

Szólj hozzá!

Első csók a tengerparton 'forddal_nyaralok'

2010.07.18. 21:23 L.Kriszta

Minen fiatal lány álma az első romatikus csók. Velem sem volt ez máshogy 14 évesen. A szüleim megleptek egy montenegrói nyaralással. Tengerpart, csodás apartman, tengeri herkentyűk, várrom a tengerparton, csodás éjszakák. Születésnapi ajándéknak tökéletes volt. Ismerősünk rokonai intéztek nekünk szállást, és minden napra ajánlottak valami programot. A rokonok között volt egy 18 éves srác is, aki mondanom sem kell, nagyon édes és helyes volt. Minden nap jött és vitt csónapkázni, sétálni, várost nézni.

Egyik este az egész napos fürdőzés, napozás után szintén megjelent az apartmanunknál, és elkért a szüleimtől. Elvisz táncolni, bulizni. - mondta nekik. Én persze nem akartam menni, mégsem ismerem olyan régóta, de nem fogadta el a nemet. Hát kirittyentettem magam, beültünk az autóba, és elindultunk. Gyönyörű a város éjszaka. Minden kivilágítva, mindenki táncol az utcákon is, hatalmas tömeg. Sétáltunk, és közben mesélt a városról. Ulcinj belvárosában áll egy várrom, amelynek egy részét kiépítették éttermeknek, valamint több részéről is le lehet sétálni a sziklás part mellé. Betonlépcsők visznek le a hegy oldalába, ahol kilátás nyílik a tengerre. Ennél romantikusabb helyet még sosem láthattam.

 

Szólj hozzá!

"forddal_nyaralok"

2010.07.18. 17:00 erzsbet (törölt)

Már akkor jól kezdődött mikor befizettük az utazást,mert kettőnknek két szobát kellett kivenni.Csak így adták mert Las minut volt ,na olcsó ,csak dupla ,dupla olcsó.Mehettünk volna csúcs időben is ezért a pénzért.De jó lesz ez ,meglásd,repülünk.A keletiből kész élmény volt kiérni a reptérre,nem volt jármű ami kivigye az utasokat.De csak össze jött,nem ecsetelném ,de én mivel ugye már ugrottam gépből ,nagyon nagy mellénnyel rendelkeztem ,persze majd segítek ha gond lesz. Fogták a kezem ,esetleg ugye rám eshetnek legyen annyi az előny.A pilóta szól tkét óra múlva ,alattunk az már Kréta.Igen ? És melyik ? Olyan száz sziget volt lenn ,na majd kiderül.A reptérről busz vitt a szállásra ,nem tetszett annyira a kopár vidék ,mondták lesz szebb is .Lett is . Másnap egy két napra  béreltünk magunknak egy jeeeppet egy" Ford made "nyitott tetejű kocsit ,csak úgy, ott hagytuk az utcán ,mondták itt nincs hová elvinni. Nem lesz gond ,elhittük ,másnap hajnalban indultunk le délre ,a sziget erre nagyon hegyes ,sok szép  parti strand  ,mentek a túristák ,vitték a cókmókot ,mi ballagtunk közöttük,kiszól a férjem ,"de jó kövérek vagytok lányok -kösz-jött a válasz azonnal ,szóval magyarok voltak!! " Égés volt nagyon ,gyönyörű utunk volt a kanyargós úton ,hatalmas hegynek ,le s fel.Egy sziklára a férjuram kiment ,gyere nézz le milyen szép a tenger ,nem megyek ,csak nem tőlem félsz -na ez eddig eszembe se jutott ,de ahogy így mondta ,rögtön.Mert? Honnan tudjam ? Én aki a gépen nem féltem ,most egy hegyen rettegtem. Mindegy ,mentünk tovább ,megbékélt a sértett fél is annyi gyönyörű látnivaló volt  ,teljesen a sziget aljára leérve , fürdöttünk a tengerben  itt a víz nem kék volt hanem fekete  a  parton hatalmas várfalak ,nagyon szigorúak voltak ,biztosan láttak egy  pár tengeri csatát . Hol is   -Le Ra pratla   - azt hiszem ez volt a város neve.Persze már este volt  itt aludtunk .Hol?  A nyitott kocsiban  ,nagyon jó volt, volt takarónk ,enni vettünk ,fínom halat. Jólesett a nyilt ég alatt az alvás.Bátran alhattam a társam mellettem volt ,sehol egy szikla ,akkor ?  Vissza indultunk.Szépen meg ,megállva ,több strandot ís felkeresve ,ahol a mezítláb égett a homokban  ,ráérősen vezetve estére vissza is értünk , vacsora volt egy hegyi faluban ,borzalmas melegben ültünk ,már rosszullét kerülgetett ,mindenki hisztizett ,egyszer a tető kinyillott ,felettünk ragyogtak a csillagok ,ó de szép volt.Ott ittam narancs pálinkát először ,azzal kínáltak meg.Mi   a-Fordunkkal  külön voltunk ,még két utast felvettünk ,élvezetes volt az út, gyönyörű volt a panoráma ,a tenger kékje ,mormolása.Egyszerűen álom út volt az a nap -még soha nem ültünk nyitott kocsiban  ,most sikerült ,de vissza kellett sajnos adnunk.Ez volt a nyaralásunk csúcspontja.Jó volt.

 

 

 

Szólj hozzá!

Forddal nyaralok

2010.07.17. 16:07 Jumbóka

Értelmetlennek tűnő hablatyolás hallatszott a hangszórókból, csak annyi volt számomra világos, hogy franciául beszél az illető. De hogy valami értelme is lehetett a mondandójának, az abból derült ki, hogy mindenki a biztonsági övét keresve kezdett el mozgolódni. Követtük a példájukat, hiszen az ablakon kinézve már mi is láttuk, ahogy kirajzolódnak a Marseille-t övező tengerpart körvonalai.
A repülőtér fogadóépületében viszonylag gyorsan megtaláltuk az autókölcsönző pultját. Csodálkozva néztük, hogy csak az általunk keresett cég irodájánál volt alkalmazott. Kedvesen mosolygott, de az gyorsan kiderült, hogy lesznek nyelvi nehézségeink. A kisasszony (a domborulatai felett elhelyezett felirat szerint Sophie – na, rossz az, aki rosszra gondol) ugyan jól beszélt németül, de én kevésbé. A franciában viszont csak addig jutottunk hogy bon jour. Mivel azonban konkrét céllal érkeztünk, és ez nem a kisasszony megismerése volt, a közös irányvonal gyorsan meghozta az eredményt. Rutinosan elénk tette az előre megrendelt autó kulcsait és a papírokat, majd különlegesen szép műkörmeivel a pontozott vonalra mutatott. Én a megszokott tollam után nyúltam, de ő volt a gyorsabb így nem kellett csatáznunk az összekoccanó íróeszközökkel. Csak amikor felemeltem a kulcsokat, és megFORDítottam a kulcstartót, akkor láttam, hogy egy FORD indítási eszköztárát tartom a kezemben. Bizonyára Sophie-nak is feltűnt az értetlenségem, mert szinte azonnal szabadkozni kezdett. Elnézést kért, amiért Franciaországban nem egy francia autó jutott nekem.
- Nem gond, – mosolyogtam vissza, mi csak egy hobbyautót kértünk, különösebb típusmegjelölés nélkül.
Persze Bea, a barátnőm, nem hagyhatta szó nélkül a történetet, és már az autóban ülve nagyot csapott a térdére, miközben felkiáltva kommentálta az esetet.
- Mit kell ezen csodálkozni? Bolondok ezek a franciák, csigát meg kagylót esznek. Ezek után már azon se lepődnék meg, ha szándékosan adtak volna a nemzeti hovatartozásukat szimbolizáló autó helyett egy rivális márkát.
Beindítottam az autót, és rögtön éreztük a légkondicionáló segítségével hűtve beáramló levegőt. Ösztönösen megsimogattuk egymás libabőrössé váló felkarját. Jól esett végre egymáshoz bújni az elmúlt napok rohanása után. Csak három napot töltöttünk Párizsban, igaz a szervezett programok miatt élményekben gazdagodva, de a hőségtől meg a fáradtságtól folyamatosan elbódulva alig jutott időnk egymásra.
-          Milyen autó ez? – kérdezte Bea.
-          Ez egy Ford, egy Kuga, feleltem határozottan.
-          Kinek a húga?
-          Nem a húga, Te pupák, hanem Kuga – kontráztam gyorsan, de éreztem, hogy nem voltam valami meggyőző.
Mindketten tudtuk, hogy most kezdődik meg az igazi nyaralás. Amikor bekapcsoltam a navigációt, és megnéztem az utolsó célpontot, a legnagyobb megdöbbenésemre az általunk előre lefoglalt panzió címét dobta fel a szerkezet. Ezután már csak hab volt a tortán, hogy magyarul szólalt meg. Na, ekkor egy kicsit átértékeltük a puhatestűek zabálójaként aposztrofált népséget. Meglepően kevesen voltak az utakon. Rákanyarodva a tengerparti panziókat összekötő aszfaltcsíkra, azért láthattuk, hogy nem egy halott városba érkeztünk. Bekanyarodva szálláshelyünk udvarára rögtön találtunk szabad parkolóhelyet. Kikászálódtunk az autóból, de addigra már mögöttünk állt egy középkorú férfi, és szélesen mosolygott. Tudtuk, hogy illene üdvözölni, de az általunk ismert kevés nyelvből is nehezen tudtunk választani egy hatásos belépő szöveget. Tanácstalanságunkat látva, határozottan csak annyit mondott:
- Sziasztok!
Enyhén szólva furcsa párhuzam jutott az eszembe, de lehet, csak azért, mert az embernek időnként a szükségletei megFORDítják a fontossági sorrendet. (Az futott át az agyamon, hogy utoljára akkor könnyebbültem meg ennyire, amikor a párizsi repülőtéren végre eljutottam abba a pici helyiségbe. Sőt a fülke ajtaja is nyitva volt! Persze ez is csak akkor tudatosult bennem, amikor Bea elmesélte, hogy milyen körülményesen jutott be a bilin ülő kislánnyal fémjelzett területre.)
Ezzel meg is oldódott a tegeződés/magázódás dilemmája is. Már az első mondatok után éreztük, hogy anyanyelvünk nem közös, bár Ádámot és Évát emlegetve elismerte, hogy mindannyian egy családból származunk. A következő percekben azonban további rejtélyekre is fény derült. A bárba belépve, a pultnál egy feltűnően csinos hölgy kérdezés nélkül elénk tette az üdvözlőitalt. Persze gyorsan hozzátette, hogy aki a „welcome drink” kifejezést megemlíti, annak a nyaka köré is önt egyet, csak úgy grátisz. Ebből a mondatból az is kiderült, hogy származását tekintve ő valóban a Kárpát-medence szülötte. Naná, hogy ismerős volt neki a navigációval elkövetett turpisság is. Férjére nézett – aki néhány perccel előtte az egyszemélyes fogadóbizottságot képviselte – és elégedetten bólintottak, hogy jól sikerült a bemutatkozásuk. Elkezdte sorolni a ház napirendjét, kiemelve a közelgő vacsora idejét, de ránk nézve saját magát szakította félbe. Érezte, hogy – egymásra pillantva – csak magunkkal vagyunk elfoglalva. Felkísért minket az emeletre, széles mosollyal kitárta, majd cinkos kacsintással becsukta az ajtót. A „jó éjszakát”-ot már csak tompán hallottuk.
Először csak a kíváncsiságunkat szerettük volna kielégíteni azzal, ahogy bepillantottunk a fürdőszobába. De a látványtól minden olyan érzékünk beindult, ami az örömszerzéshez kellett. Az óriási méretű sarokkád feltöltve vízzel, fél méteres habbal a tetején. Szerencsére nem volt rajtunk sok ruhadarab, így nagyon hamar átéreztük először a víz, majd egymás kezének lágy, simogató érintését. Most értettük meg igazán, hogy az egy hónappal ezelőtti lottósorsoláson miért nem volt szabad búslakodni azon, hogy nem találtunk el egy számot. Négyet viszont igen! Az elmúlt napok felpörgetett tempója után szinte megnyugvás volt elnyújtózni egymás karjaiban, és ölében. Egyikünknek sem hiányzott a gyors beteljesülés, bármennyire is kívántuk azt már a repülőút nyugodtabb pillanataiban. Ennek ellenére ziháltan suttogtuk egymás fülébe a nevezetes számsort, ami iderepített bennünket.
De ekkor váratlan dolog történt. Egy kemény (könyök)csontot éreztem a bordáim között, erre nem lehetett nem felébredni...
- FORDulj már a másik oldaladra – szólt oda a Bea – úgy nem horkolsz annyira!
De akkor már nem tudtam újra elaludni. Valami piszkálta a fülemet. Ösztönösen odakaptam, mert azt hittem egy légy közelít a hallójárataim felé. De amikor visszafelé húztam a kezem, a két ujjam közé beakadt egy papírdarab.
- Te jó ég – gondoltam magamban – az oldalszurka után már csak levelezik velem a párom?
De még ennél is rosszabb dolog történt. Egy fel nem adott lottószelvényt húztam elő a párna alól. De azért az is kiderült, hogy mennyire szeret a drágám. Tájékoztatott, hogy a szomszéd utcában levő trafikban még 10 percig befizethetem a szelvényeimet. Sőt a fürdőszobából még kikiáltott, hogy legalább egy fürdőnadrágot vegyek fel.

Szólj hozzá!

Életem legjobb nyaralása... (száznegyvenhét)

2010.07.16. 10:01 Levéltáros

… avagy őszinte vallomás egy blogból kitekintve

 
Most elmesélem legutóbbi nyaralásom legizgalmasabb történeteit, mindegyik autós és tanulságos.
A nyaralás egyébként nagyon jó volt, autóval mentünk Olaszországba és Franciaországba, majd onnan visszafelé, azaz Franciaországból Olaszországba. Mai fiatalok talán a fejemre olvassák, hogy de hát Olaszország és Magyarország nem határos, hol van Szlovénia? Egyrészt Szlovénián megállás nélkül átutaztunk, másrészt nem volt ez mindig így.
Már a legeleje nagyon jól indult a nyaralásunknak, ugyanis kitűnő minőségű Ford gépjárművel indultunk útnak. A csomagok szépen elfértek, a futómű csodás, a gyerekek pedig minden percét élvezték az útnak, hála a jó felszereltségnek és a Ford autógyár gondos tervezésének, valamint a hibamentes kivitelezésnek.
Olaszországba érvén Padova városában töltöttünk egy napot, természetesen a belvárost ki nem hagyva. Egy parkolóházban hagytuk értékes Ford márkájú gépjárművünket, nem a szánalmas csomagjainkat – egy élet munkájával összegyűjtött ruházat –, hanem az autót féltve. A fejlett nyugati parkolóházakban már nem alkalmaznak személyzetet, minden teljesen automatizált, belépéskor a rendszer lefotózza a rendszámot, és kilépéskor az automatánál a rendszámot begépelve kell fizetni, még jegy sincs, a papírt is megspórolják. No de ne szaladjunk előre, egyelőre a városnézés.
Padova szép.
Kilépéskor begépeltem a Fordom rendszámát, de fizetni már nem tudtam, ugyanis a rendszer figyelmeztetett, hogy a rendszám minimum hét karakter. (Külföldi olvasóimnak elárulom, hogy Magyarországon három betű és három szám, azaz összesen hat karakter a rendszám, még a legkitűnőbb Ford autók is ilyet kapnak.)
Pár próbálkozás után (és a mögöttem feltorlódott emberek hatására) egy tetszőleges hetedik karakterrel is próbálkoztam (space és kötőjel nincs), mindhiába. Ismeretlen autó, volt az üzenet.
Átfutott a fejemen, hogy családostul hazastoppolunk (800 km), és lemondunk az éppen elkezdett nyaralásunkról. Ha Opel, BMW vagy éppen Honda típusú autónk lenne, minden bizonnyal így is tettünk volna, azonban nekünk Ford van, tehát újult erővel kerestem a megoldást.
Az automatán egy vészhelyzet gomb segítségével lehetett a központot hívni, és velük sikerült megegyezni 5 perc alatt, hogy a hét karakteres rendszámra (amit begépeltem, mivel hatot nem fogadott el a gép) kalkulálnak egy díjat, ha azt kifizetem, kiengednek. 1 Euró lett végül 12 helyett, tehát a Ford – és a magyar rendszám – gyakorlatilag pénzt termelt. Kimenni persze nem tudtunk, hiszen az automata sorompó nem ismerte fel a hatkarakteres magyar rendszámot, de ekkor már rutinosan hívtam a központot, ahol kis veszekedés után megnyomták a sorompónyitó gombot. Imádott Fordunkkal így másnap továbbindulhattunk a végső úti célunk, Franciaország felé, ahol a második napon egy városnézéskor leparkoltunk egy parkolóházban.
A franciák nem voltak annyira automatizálva, mint az olaszok, itt volt személyzet. Sajnos csak addig, amíg leparkoltunk, mert kihajtáskor már vasrácsok voltak a kijáratnál a sorompók előtt, ember pedig egy sem, mindez egy nagy ünnep miatt. Egy segítőkész részeg franciával és egy angol turistával közösen hamar kiderítettük, hogy ki lehet menni, ezek a rácsok csak valami extra biztonsági dolgok. Csupán fizetni kell az automatánál, ami nem működik.
A részeg francia beszélt az automatán hívható központtal, kiderítette rögtön, hogy van egy darab működő automata a nyolcemeletes parkolóházban, ott fizethetünk. Odamentünk, fizettünk, boldogan elbúcsúztunk egymástól, aztán irány a Ford, és irány a kijárat.
Mivel a fizetéshez nyolc emeletet kellett megjárni, a sorompó és a vasrács a kijáratnál természetesen nem nyílt fel, hiába nyomogattam a jegyet a lehúzott ablakú Fordomból az automatába. Időtúllépés.
A részeg francia és az angol turista már sehol, egyedül voltam (na jó, síró gyerekekkel) a kitűnő minőségű Fordban. Hívtam a központot, ahol meglepetésemre csak franciául beszéltek (az olaszok angolul legalább tudtak). Fenyegetőztem, könyörögtem (money, Euro, hello hello, automata!, fuck you!), de franciául karattyoltak csak. Végül aztán a pofájukba ordítottam: Ford! Erre nyitották ki a kaput, és folytatódhatott a nyaralásunk, ami ismétlem, nagyon jól sikerült, mert a jó nyaralás titka a jó autó. Vagyis helyesen: a jó nyaralás titka a Ford.

2 komment

Romantikus utazás

2010.07.14. 18:30 ifj. Farkas Gyula

Kedves Olvasók!

Ide a rozsdás (FeOOH) bökőt, hogy nem találjátok ki, milyen kellemes fordulattal gazdagodott életem! Nem is játszom az idegeitekkel, elmondom: Klotilddal való románcom egy mágnesvasút sebességével halad a boldog beteljesülés felé. Történt ugyanis, hogy nőm szakszervezeti beutalót szerzett a Balatonra, mégpedig két fő részére. Nem volt vitás, én fogom elkísérni őt. Ebben a rekkenő hőségben jót fog tenni nekünk egy kellemes kis fürdőzés, és a Balaton flórájának tanulmányozása sem utolsó dolog.

Reggel hatkor indultunk, hogy megelőzzük a csúcsforgalmat. A vonatúton én fizikaórán történt vicces esetekkel mulattattam a köribém gyűlt személyeket, Klotild pedig a Mosoly című újság keresztrejtvényét fejtette. Mire megérkeztünk, már majdnem be is fejezte, egyedül egy spanyol folyó meg egy XVIII. századi angol költő neve hiányzott. De az egyiket megmondta a kalauz, a másikat pedig a strandon a kabinos mámi.

Szikrázik a Balaton. Vitorlásokon karcsú lányok csodáltatják magukat a fürdőzőkkel. A sötétkék ruhás fiú bőrét már megfogta a nap. Fecskét visel, gumimatracot tol, lubickol, cseh és lengyel fiúkkal kiabál. Nekem a Balaton a Riviéra!

A Hableány szálloda pompás hely, ennek Petőfi nevű melléképületében töltöttük el felhőtlen nyaralásunk. Klotild régi motoros volt, így amint lepakoltunk bőröndjeinket, előkapta retiküljét, és kivett belőle egy doboz port.

-- Csak nem akarod máris púderozni magad? -- kérdeztem.

-- Á, dehogy, te kis csacsi! Ez itt poloskairtó. Az ember sose tudhassa.

Csodáltam Klotild gyakorlatiasságát. Felnéztem rá, hogy milyen príma kis szobát szerzett. Volt benne egy világoszöldre festett ágy, egy asztal, fehér terítővel letakarva, egy palack víz, két leborított, tiszta pohár, egy szekrény, egy mosdó meg egy vascsacsi.

-- Ez így jó lesz -- mondta Klotild, miután befejezte a műveletet, és a szoba olybá tűnt, mintha hóvihar söpört volna rajta végig. -- Menjünk, kajáljunk valamit. Van tikketem!

Azzal lementünk a kantinba, ahol fenségesen megvacsoráltunk. Igaz ugyan, hogy mire az étlapot kisürgettük, már csak füstölt oldalas maradt rajta savanyú káposztával... de én nem vágtam savanyú képet, hiszen Klotild társaságában csak úgy repült az idő (t).

-- Tartozom egy vallomással -- lötyögtettem meg egy kicsit a kávémat, így mentve meg egy aprócska legyet a biztos vízbefulladástól.

-- Mondjad csak! -- válaszolt Klotild, aki akkora már kipirult a nevetéstől. Azt ugyanis elfelejtettem mondani, hogy az ebéd alatt számtalan poent elsütöttem a fizika és a botanika témakörében, de nem akarván kockafejnek látszani, természetesen mondtam csillagászati témájú történeteket is.

-- Azt hiszem, kezdenek komolyra fordulni az érzelmeim irányodba. De nem akarlak áltatni... volt már nő az életemeben.

Némi hatásszünetet tartottam. Ezalatt természetjáró diákok csoportja érkezett az étterembe, kezükben tranisztoros táskarádió, amiből Szécsi Pál énekelte a Szereted-e még slágert. Ez némely háziasszonynak könnyet csalt a szemébe, Klotild is ütemesen ingatta a fejét.

Folytattam a gyónást:

-- Két szerelmem volt. Az egyik elment Leningrádba. A másik a vicces ház lakója már. Csak te maradtál. Tudsz így is szeretni?

-- Tudlak hát! Jó estét nyár, jó estét szerelem!

Erre a szóra megnyugodtam. Mókázva játszani kezdtem az alumínium kiskanállal, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem:

-- Most te mesélj magadról!

-- Mit meséljek? -- horkant fel Klotild. -- Nincs velem semmi érdekes. Reggelente stemplizek a postán, délután pedig kontírozok.

-- És a családod? Ha együtt futunk, be kellene majd mutatnunk egymást a kedves mamának, valamint papának.

-- Ne beszéljünk most erről! Itt zaj van -- azzal a tranzisztoros rádió felé mutatott, amiből felharsant Poór Péter dala, a Fekete vonat, de ezúttal Bencze Márta előadásában. -- Menjünk innen! Van büdös cigarettafüst, ember részeg meg ordít, meg ordít, meg ordít fekete vonat! Klotild itt nem tud beszél! Különben is, most jó az idő! Menjünk fürödni! Versenyre hívlak, pupák!

Azzal már rohant is, hogy bikinre vetkőzzön. Én is fecskét húztam. Mentünk a hínárba dagonyázni. Csuda romantikus volt! Klotild keveset evett, így áramvonalai tökéletesnek voltak mondhatók.

Este pedig -- mintegy megkoronázva a napot -- együtt néztük a csillagokat. Megmutattam neki (132824), 2002 QE79 kisbolygót is, amit Galamb Józsefről neveztek el. Róla azt kell tudni, hogy régen a Ford gyárban volt konstruktőr. Tehát a nap végére elmondhattam, hogy Forddal nyaralok!

Szép egy nap, ugye, kedves olvasók?

Üdvözlettel:

ifj. Farkas Gyula

a BME mérnök-fizikus szakának ötödéves hallgatója kondenzált anyagok fizikája szakirányon

Szólj hozzá!

Írországba NE menj nyaralni!

2010.07.14. 10:01 Droli

Tudom, a nyaralásos posztok általában olyanok, hogy süt a nap, pálmafák, jól érezzük magunkat, meg ilyesmi, ezért szokatlannak tűnhet a fenti cím, de higyjétek el, jót akarok. Ha esetleg van pénzetek külföldi nyaralásra, akkor eszetekbe ne jusson Írország! Írországgal kapcsolatban van egy tévképzet az emberekben: az ír manók és tündérek földjén a kocsmákban ír zenére ropják a táncot az ír emberek, és boldogok. Nos, ez ugyanolyan hülyeség, minthogy mi, magyarok, betyárruhában csattogtatjuk az ostort, miközben szól a népzene, majd főzzük a gulyást. Aki erre a népi giccsre kíváncsi, az nézze a nagyon romantikus, írekről szóló filmeket, de eszébe ne jusson idejönni, mert nagyot fog koppanni.

Szólj hozzá!

Ford Fiesta a romantikus autós kiránduláshoz!

2010.07.13. 12:57 cadix

Szólj hozzá!

Ford Kuga a bulihoz barátokkal!

2010.07.13. 12:57 cadix

Szólj hozzá!

Ford Mondeo a családi kiránduláshoz!

2010.07.13. 12:56 cadix

Szólj hozzá!

Nyerjen Ön is belföldi hosszúhétvégét!

Nem kell mást tennie, mint regisztrálni a Ford oldalán és kiválasztani, hogy melyik típusú pihenést szeretné. Amiből választani lehet: romantikus hétvége a Fiestával, családi kikapcsolódás a Mondeoval vagy buli a barátokkal egy Kugával.

Nincs autóm. Hogy jussak el?

Nem probléma. Az autót is mi biztosítjuk, neked annyi a dolgod, hogy jól érezd magad. Válaszd ki, hogy mivel szeretnél utazni!
süti beállítások módosítása