Jó hosszzú ideje nem jelentkeztem olyan írással, ami azzal foglalkozik, hogy mi is történt velem… Úgy két hetes lemaradásban vagyok, azaz jól össze kell magam szedni, hogy utolérjem magam, és mindezt úgy, hogy nem ugokrok át semmilyen izgalmas részletet. Nos, megpróbálom:)

A hajóm természetesen nem indult a megadott időpontban, de már egyáltalán nem lepődtem meg. Madagaszkár nyugati kikötővárosa kellemes hely, jó klímával, kevés turistával és szuper Zsufni-mozikkal. Azaz jól elvoltam, egyedül a vízumom miatt aggódtam kicsit, főleg azután, hogy lejárt. A megbeszélt találkán végül sikerült meggyőznöm a határőrök vezetőjét, hogy a jegy vásárlásának dátumát vegyük figyelembe, ami még a vízumom érvényességi idején éppen belül volt. És mivel mindenki ismeri a hajók „menetrendjének pontosságát”, így pontosan tudták, hogy én nem tehetek semmiől, de arról legalábbis biztosan nem, hogy még mindig az országban tartózkodom.

Minden tapasztalat ellenére megint sikerült elérnie a hajónak, hogy rajtra készen, csomagokkal álljak a kikötőben… feleslegesen természetesen. A változatosság kedvéért most a kikötői hatóság nem engedte a hajót útjára, de igazából ez nem változtatott azon a tényen, hogy a hotelemet otthagytam, kicuccoltam, és nem volt semmi kedvem sem visszamenni, pláne, hogy a kikötőhöz nagyon közel volt az internet:). Így korábbi tapasztalataimat felhasználva felkéreckedtem a hajóra, odalakatoltam a hátizsákomat, s a válltáskámmal együtt elhagytam a helyszínt, azzal a szándékkal, hogy este a hajón, a kikötőben alszom.

A napom viccesebben alakult, mint azt gondoltam volna, ugyanis felbukkantak a kenutúrán megismert franciák. Annyira azonban nem alakult viccesen a napom, mint amire számítottam ezután, mivel éppen egy nagy-nagy buli utáni másnapjukat töltötték… Ilyen csendesnek, üdítő-fogyasztónak sem láttam őket korábban, persze ez nem meglepő: egy hónap masszív fogyasztás még őket is lefárasztotta…:). Mindenestre akadt társaság az esti meccshez (adios Brazil…) és az egészen finom pizzához. Miután befejeztük a vacsorát, búcsút vettünk egymástól, ami igen-igen vicces volt, mivel a franciák nagy puszi-népség, amivel nemigen tudtam mit kezdeni. Nyújtottam a kezem a srácoknak, ők meg az arcukat… Még jó, hogy nem vágtam pofon senkit :). A fejenkét kettő, vagy külön utasításra három puszi (hát nem vicces?) után egészen sietve távoztam a színről a kikötő – otthon, édes otthon – felé.

A kikötői alvás mindig imádsággal kezdődik. Ima azért, hogy a szél a tenger felől fújjon, hogy ne legyenek szúnyogok. Imám ezúttal nem hallgattatott meg, vagy csak elfelejtettem (ennyi idő távlatából ki tudja már…), de az biztos, hogy a hajó utastere nem volt alkalmas alvásra, legalábbis saját szúnyogháló hiányában. Még szerencse, hogy figyeltem, miközben rakodtak a  hajóra: feltűnt, hogy a híd tetejére tettek három matracot, ami már akkor megfelelő alvó-alkalmatosságnak tűnt. Elhagytam az utasteret, felmásztam a hajó tetejére, s elfoglaltam a matracok tetején a helyem. Nem mondom, nem volt rossz érzés. Fejem felett millió csillag és a hold, jobbra tőlem az óceán, kis hajók fényeivel tele, balra pedig a kihalt kikötő. Persze szúnyogok azért így is akadtak, de a szél azért segített valamicskét, és egészen jót aludtam.

Igazán reméltem reggel, hogy mostmár elindulunk, nem volt kedvem még egy napot félig csövesként eltönteni. Nem mintha bajhom lenne a státusszal, csak már mehetnékem volt egy kicsit. Lemásztam a tetőről, majd a hajóról, elhagytam a kikötőt, ahol már ismerősként köszöntek rám az őrök és a dokkmunkások, s elbattyogtam az irodához. Az összes utas ott toporgott, és szurkolt (vagy imádkozott inkább) magában, hogy mostmár tényleg induljunk. Ahogy számolom most csak négy napot vártam a hajóra, s ebből két napról már az elején is tudtam. Voltak, akik egy hetet vártak, s eleinte azt hitték, hogy két napon belül indul a hajó. Megtanultam örülni a félsikereknek is, úgy érzem… Kisvártatva (maximum egy órát ülhettünk az iroda előtt a járdán) kiderült, hogy ma is mindenki úgy hiszi, hogy indulunk, ami azért bíztatóbb volt annál, mintha nem így lett volna… Közösen visszasétáltam a kikötőbe kis csoportommal, és újabb egy-két óra múlva megtudtuk, hogy a kikötőben is mindengi meg van arról győzödve, hogy aznap reggel, vagy legalábbis délelőtt elindulunk. Azt hiszem csak az kellett, hogy a hajóval és kikötővel kapcsolatban álló összes ember azt higgye, hogy indulunk. Amint ez a helyzet előállt, valóban elindultunk, hiszen semmi okunk nem maradt arra, hogy maradjunk.

A hajó (Simacom) gyors volt, volt utastere, sőt, az utastérnek volt egy kis TV-je, aminek köszönhetően reggelente mecsetté, délután madagaszkári táncházzá, esténként pedig zsufni-mozivá alakult. Kicsit kifejtve, reggel kb. két órás video-imádsággal kezdtünk, pontosabban felolvasás, még pontosabban éneklés a Koránból. Jó ébredés volt, szeretem, amikor a Koránból olvasnak fel. A napközbeni etűd inkább vicces volt, mintsem jó. Madagaszkári „sztárok” „klippjeit” vetítették nonstop. A felvételek amatőrizmusa kb. húsz évvel ezelőtti magyar állapotokat idézett, a zene, illetve ének számomra csak ritkán volt élvezhető, de összességében mindig vicces, mindig szórakoztató tudott lenni. S éjszaka… éjszaka jött el az én időm az Anaconda 3 (David Hasselhoff!!!) és társai vetítésekor. Ha valaki azt mondja az első hajóutam után, hogy ezt így is lehet, biztosan nem hiszem el.

Összességében tehát a hajómról semmi rosszat nem mondhattam (eddig), hamar megérkeztünk (ekkor még azt hittem) közbenső állomásunkra, Anjuanra. Anjuan a második sziget Comoron, úgy tudtam, hogy kirakodjuk az ide szánt árut, s megyünk is tovább. Elmentem a kikötői határőrségre, ahol megkaptam a belépési pecsétet, s mire visszaértem a hajómhoz, kiderült, hogy az márpedig nem megy tovább. Kideríthetetlen okokból inkább visszamegy Madagaszkárra, de azt is csak három nappal később, a helyi nemzeti ünnep után… Már kezdtem volna felkészíteni magam lelkileg a hosszas várakozásra, mikoris megláttam egy iszonyatosan lepukkant hajót, amit elkezdtek emberekkel teletömni. Emlékeztem a hajóra, mivel jól megnéztem magamnak a határőr-irodába menet, azzal a kommentel, hogy még jó, hogy ilyennel soha nem kellett mennem…

Perceken belül kiderült, hogy nincs más választás. Ha belátható időn belül szeretnék innen továbbállni, akkor újabb 15 Euroért vennem kell egy (nem létetző) jegyet, s a nyitott fedélzeten kell eltöltenem az egész éjszakás utat a két sziget között. Már csak nevettem magamban, utána nevettem hangosan közösen azokkal, akkik ugyanúgy jártak, mint én. Miután mindenki felszállt, bepréselte magát a kis utastérba, vagy, mint mi is, leült a raktér tetejére a szabadban, és várta, hogy végre elinduljunk. Néhány helyi srác annyira unatkozott, hogy elkezdett egy muszlim vallásos éneket énekelni, mire perceken belül egy kész kórus és táncház lett a hajó, döbörögve táncoltak körbe-körbe, az éjszaka kellős közepén az amúgy üres kikötőben… Azt hiszem sokszor tényleg minden ellenállásunkat el kell felejteni ahhoz, hogy olyan dolgokban részesülhessünk, amiben általában utazásai során nem szokott az ember. Annyira kiélezetten furcsák ezek a szituációk (éjjel egy roncs hajón, a ki tudja mire várva), hogy a helyiek már nem foglalkoznak azzal, hogy európai vagy. Ha egyszer egy ilyen, nekik sem mindennapos szituációt önkéntesen bevállalsz, azzal valahogy a kultúrák közti akaratlanul is meglévő falakat is félig lebontod. A helyiek elfogadása (néha már-már elismerése) pedig lebontja a másik felét. Ez persze azt is jelenti egyben, hogy miután végre elindultunk, s mindenki nyugovóra próbált térni, engem ugyanúgy megtapostak, odébb löködtek véletlenül, miután lefeküdtem, mint a helyieket, s ugyannanak a szabadtéri-óceánjáró alvófesztiválnak váltam az aktív részesévé, mint a többiek:). De minden jónak egyszer vége szakad, az alvásnak ezúttal akkor, amikor elkezdett szakadni az eső úgy négy óra felé. Az emberek, magamat is ideértve, rendkívül viccesek, mikor mély álmukból felverve egy hánykolódó hajó fedélzetén felugrálnak, próbálják összeszedni a cuccukat, s közben még valamilyen fedezéket is keresni az eső elől. Vicces, és kockázatos is mindez, többen nagyot estek, de szerencsére senki sem esett bele a vízbe. 

Négy és hat között a fedett utastér ajtajában, éppen védve az esőtől, guggolva töltöttem. El-elbóbiskoltam, ilyenkor az első hullámtól orra próbáltam bukni, de a szorosan mellettem álló térde megállítótt, s egyszersmind fel is ébresztett. Ez a két óra nem tartozott az élvezetes hajókázós részekhez, de végül megérkeztünk Moroni kikötőjébe, s az eső is elállt. Már azt hittem, hogy minden oké, de kiderült, hogy a kikötői hatóság nem kel korán, nyolckon kezdik a munkát, s addig senki nem hagyhatja el a hajót. Így álltunk a kikötő bejáratában, átfázva kicsit, álmosan nagyon… Sóvárgó tekintetekkel a kikötő, a szárazdöld irányában…