Igazából fogalmunk sem volt miért épp Milánót választottunk úti célnak, mikor kitaláltuk, hogy a nyár elején megkeresett pénzünket bizony valami távoli városban kellene elszórnunk. 
Milánó szép… A divat fővárosa, a Dóm, a stadion, a parkok… Lenne mit mesélni róla, de a történet most nem erről fog szólni.

A történet középpontjában a világ szerintem egyik leghasznosabb találmánya, a Global Positioning System, ismertebb nevén GPS áll, ami egy véletlen baleset folytán hozzásegített engem ahhoz, ahogy vezessek egy ’67-es Mustangot. 

Na most, mint tudjuk a GPS- ha nincs gyárilag az autóban- két részből áll: magából a szerkentyűből, és a kis műanyag tartóból, amivel fel lehet „tapizni” az ablakra. A probléma nálunk a „tapizós” résszel adódott. 

Indulás előtt tíz perc, mindenki bepakolt a kocsiba. Szabi a vezetőülésben ülve bütykölt valamit, vezetékeket húzgált jobbra-balra, valamint már egész szép kis sormintát varázsolt a szélvédőre a tapadókorong ide-oda való rakosgatásával. 
-Úgy már jó lesz! –mondtam ingerülten. 
-Nem még nem jó! Múltkor is olyan jól beállítottam neked, most is úgy akarom. –jelentette ki határozottan, majd újra letépte a szélvédőről a kis műanyagot. Már vagy ezredszer…
Aztán a következő leszerelést már nem bírta. A tapadókorong szépen ott maradt a szélvédő belső felén, a műanyag tartó pedig búsan fityegett kedves barátom kezében. 
Először mérges lettem, aztán elröhögtem magam, majd beszálltunk a Fókába és a GPS-t Szabi ölébe nyomtam. 

Ez így egész jól működött, bár kicsit fura volt, hogy a hangok a mellettem ülő srác öléből jönnek, valamint ha valamit meg akarok nézni, szintén oda kell tekintgetnem. Vidáman kocsikáztunk az … autópályán, mind a négyen kellemesen elvoltunk. Csak úgy dőlt mindenkiből a sztori, Szabit kivéve, mert ő végig azzal volt elfoglalva, hogy megjavítsa a navigáció letört szárát. 

Aztán megunta… 
-Kéne ragasztó… Pillanat… -közölte úgy, mintha épp valami megfejthetetlen matematikai egyenlet megoldására jött volna rá. –Álljunk meg!  
-Jó, úgyis pipilni kell! –hajolt előre barátnőm is, majd megpróbálta felkelteni a hátsó ülésen tornászokat megszégyenítő pózban fekvő negyedik havert. 

Félrehúzódtam egy kellemesnek tűnő kis pihenőbe. A parkoló egyik fele a kirándulóké volt, a másik fele pedig a kamionosoké. Amíg a többiek elmentek tollászkodni, én a Fókának dőlve figyeltem a parkoló, másik, rejtélyesebb részét. Mindig is vonzott a kamionosok világa, az a cigányélet, amit ők élnek. Aztán meg a sokszínűségük. Mindenféle nemzet mindenféle nyelven, mindenféle rendszámú kamionnal, pótkocsival. Mosolyogva néztem, ahogy egy szlovák sofőr próbálta elmagyarázni egy románnak a dolgokat, akin látszott, hogy nem érti, mit beszél a társa, viszont nagyon lelkesen bólogatott. 
Aztán meg ott volt az a furcsa, félelmetes figura is, akitől már az elején a hideg kirázott. Hosszú fekete, összegombolt kaftánjába szinte beleveszett éjfekete arca, csak a szemei villogtak felém vészjóslóan. 
Mielőtt nagyon belevesztem volna a nézelődésbe, visszaérkeztek a többiek is. Szabi a frissen szerzett ragasztóval próbálta meg összeszerelni a műanyagot, a csoport másik két tagja pedig szerzett némi ennivalót. 
Épp indulni akartunk volna tovább, mikor a távolból furcsa zaj ütötte meg a fülünket. Öblös V8-asok voltak, ez nem vitás. Nagy amerikai autó fan vagyok, már a hangjukkal el tudnak varázsolni. Hallottuk, ahogy jönnek, közelebb, és közelebb. Aztán megláttuk őket, három darab gyönyörű Mustang volt, a napfény csak úgy csillogott a frissen mosott karosszériákon. A tulajok kacér pillantásokat vettek a csodálkozókra. Már megszokták, hogy megbámulják őket, pedig ők nem azért vesznek ilyen autót, hogy minél több nyáladzó ember forduljon utánuk, hanem mert imádják ezeket a vasakat. Sokszor a fél életük rámegy, de nekik megéri. Aztán begördültek a parkolóba. A kedvencem a piros, pont a mellettünk lévő parkolóhelyen állt meg. Csak bámultam, és gyönyörködtem…

-Sziasztok! – köszönt ránk a tulaj, majd kiszállt az autóból. 
-Szia! – örültem meg neki –Nem is néztem, hogy magyarok vagytok! 
-Csak én… A többiek osztrákok, de egy nemzetközi taliról jövünk. Illetve megyünk… Csak még nem tudjuk merre. Gondoltuk, ha már eljöttünk idáig, kicsit körbejárjuk Olaszországnak ezt a részét. Ti merre tartotok?
-Milánóba - válaszoltam.
Aztán hosszas beszélgetésbe elegyedtünk, amit most nem részleteznék, de a lényeg annyi, hogy amíg mi „autóbuzultunk”, a többiek bevették magukat a kocsmába, ahonnan aztán úgy jöttek ki, hogy már beszélték a világ összes létező nyelvét. 
Mielőtt a többiek ismét visszatértek volna Krisz - a Mustang tulaja - felajánlott nekem valamit. Egy olyan dolgot, amit egy húsz éves autóbuzi nem utasíthatott vissza. 
-Nem akarod kipróbálni? – szegezte nekem a kérdést, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Bólintottam, ő pedig kinyitotta nekem a vezetőülés nehéz ajtaját. 
Beültem… Először az tűnt fel, hogy ez az autó mennyire alacsony. Szinte belesüppedtem az ülésbe, amit kicsit előre is kellett húznom, hogy egyáltalán elérjem a pedálokat. Aztán nem találtam a biztonsági övet, valamint a jobb tükröt. Az öv egy vékony kis „semmiség volt”, a jobb tükör pedig nem gyári tartozéka egy ’67-esnek. 
Indítottam. A szívem majd kiugrott a helyéből, amikor az autó elsőre morogni kezdett alattam. Még mindig nem hittem el, hogy egy igazi amcsi vasat fogok vezetni. Aztán következett a kuplunggal, és a váltóval való küzdelem. Szó szerint… A kuplung lenyomásába a lábam is belefájdult, a sebességet pedig véletlenül sem találtam el. Végül meglett, az autó megindult alattam, az én szervóhoz szokott kezemet pedig szinte rántotta magával a hatalmas kormány. Furcsa volt… Éreztem a nyers erőt, azt, hogy küzdenem kell az autóval, be kell törnöm, hogy aztán azt tegye, amit én akarok. 
Miután megszoktam a váltót és a kuplungot, egyéb gondjaim támadtak. Méghozzá a méretekkel. Miután belőttem, hogy nagyjából hol lehet az autó eleje, és hol a hátulja, már csak azt kellett meghatároznom, hogy körülbelül hol vagyok én az úton. Nem egy egyszerű feladat higgyétek el! Teljesen mások az arányai ennek az autónak, mint egy mainak… Sőt, az egész teljesen más. Akkor éreztem először, hogy igen, vezetek! 

Csak pár kört mentem vele, de az is valami olyan fenomenális élményt nyújtott, hogy sosem fogom elfelejteni. Szinte remegő lábakkal szálltam ki, és alig tudtam kinyögni egy „köszönöm”-öt. 
Ők nemsokára tovább indultak. Még néztük, ahogy azok az amcsi csodák eltávolodnak, majd mi is összevakartuk magunkat és tovább álltunk. 

A Fókát vezetve furcsa érzés kerített hatalmába. „Ha azt hívjuk autónak, akkor ez mi? „Barbikocsi…” - röhögtem magamban. 40 év… Ennyi van a két autó között. Micsoda változás! 
Varázslatos, hogy úgy, ahogy az emberek változnak, változnak az autók is… A Fókám még csak egy játékos kisgyerek ehhez képest. De vajon meg fog érni még 40 évet?
Melankólikusan, az élményektől megrészegedve vezettem el aztán a célunkhoz, ahol újabb kalandok vártak ránk. De az már egy másik történet...