Két évvel ezelőtt családommal Romániában töltöttünk egy hetet. Autóval tettünk egy jó nagy kört. Bejártuk Kolozsvárt, Tordát, Szovátát, Parajdot, a Medve és a Mogyorósi tavat, a Békás szorost, a Gyilkos tavat, majd a moldáv havasokon keresztül hazafelé vettük az irányt.

Egyik, talán a legviccesebb történet, a Gyilkos tóhoz köthető. Aznap reggelre esett egy kis eső, épp csak bevizezte a földet. Autónkkal félreálltunk a parkolóban, majd miután kiszálltunk, csodálva néztük a csendes, egyben rémisztő tavat. Az időjárás is tökéletes volt a tó mondájához, miszerint a vízfelszín alatt egy falu telepszik. Köd borította a közeli dombokat, hűvös, nyirkos idő volt. A hátborzongató látványt csakhamar hangos nevetés törte meg. A családban én vagyok a legfiatalabb, és kis kölyökhöz illően, rögtön a tófelé vettem az irányt. Egy meredek dombon keresztül lehet eljutni a vízhez. Előresiettem, ám a lejtő közepén, a bátyám egyszercsak megelőzött. Apáékra néztem, akik megdöbbenten figyelték, hogy a tesómat vajon ennyire érdekelné a tó? Csakhamar kiderült, hogy őt bizony nem a tó érdekelte, hanem egyszerűen csak nem tudott megállni. A dombtetőn megcsúszott a vizes füvön a cipője, és azon a lejtőm már nem volt megállás. Ahogyan gyorsult, egyre nagyobbat és nagyobbat lépett, később már nem tudott akkorát lépni, hogy megtartsa magát, szökdelni kezdett. A szökdelés is kevésnek bizonyult, viszont ő már feladta, és azonosult azzal a ténnyel, hogy bizony ő itt már nem fog megállni. Kezeit széttéve mint egy madár, elrugaszkodott , és filmbeillő ugrással hason csúszott a tó felé, és a víztől körülbelül 1-2 méterre állt meg. Miután kinevettük magunkat, a szemüvegéből kiesett lencsét keresgéltük fél órán keresztül. Szerencsére megtaláltuk, és még a tesómnak sem lett baja.